• Ahhoz képest, hogy mennyi filmben, sorozatban és tévéshow-ban láthat a közönség, elég könnyen tudtuk egyeztetni ezt az interjút…
Igen, ez most egy ilyen időszak. Az elmúlt pár évben folyamatosan dolgoztam, forgattam, de most, lassan már egy éve, sajnos nem ez a jellemző. Március 14-e óta nem voltam például színpadon.
• Megvisel?
Nem vagyok boldog tőle, ez tény.
• Vannak, akik lefagytak attól, hogy bezártak a színházak, gyakorlatilag megszűnt minden munka. Kiábrándultak, depressziósak lettek. Mások viszont a körülményekkel dacolva a „fészbúkos” főzéstől a webkamerás verselésig mindent megpróbálnak, hogy ne süppedjenek bele az elkeseredésbe, hanem szólni tudjanak a közönségükhöz. Te melyik halmazba tartozol?
Valahol a kettő metszésében vagyok, a „kicsit depressziós, de kitalál valamit” halmazban. Nekem talán az volt a szerencsém, hogy épp a karanténidőszakban lett egy nyertes dokumentumfilm-pályázatunk, és egy forgatókönyvírói pályázatunk is támogatást kapott, így volt mit csinálnom. De például a dokumentumfilm forgatását még nem tudtuk elkezdeni, mert a maszkos időszakban interjúkat készíteni meglehetősen nehézkes és nem túl szerencsés. Ahhoz pedig kicsi a költségvetésünk, hogy folyamatosan teszteljünk. Remélem, azért nyáron már meg tudjuk kezdeni a munkát. A pályázatnyertes forgatókönyv első változatát épp a napokban fejeztem be. De ezen kívül egy kezemen meg tudom számolni, hányszor forgattam, hányszor dolgoztam az elmúlt hónapokban.
• Vannak túlélési stratégiáid? Mi segít megtartani az egyensúlyodat nehéz helyzetekben?
Két gyerekem van, szóval naponta össze kell rántanom magam, és minden nap van miért felkelni. Művészi szempontból pedig meggyőződésem, hogy minden nap hozzá kell tenni valamit a tervekhez, csak így tud haladni az ember. A körülmények befolyásolhatják, hogy milyen tempóban, milyen könnyen vagy nehezen tudod létrehozni azt, amit szeretnél, ám a projekt létrehozása rajtad múlik. Ha mást nem teszel, csupán agyalsz a megoldásokon, az is valami. Egyik nap agyalsz rajta, másik nap megvalósítod. Ez csak így megy. Ha napokig vagy hetekig nem csinálsz semmit, csak várod, hogy megváltozzanak a körülmények, akkor az baj. Akkor kell egy kis külső segítség. Nekem ilyen esetekben mindig beválik a fizikai megterhelés. Lehet futni, hegyet mászni, bringázni vagy segíteni pakolni a havernak. Mindegy, mit csinálsz, csak fizikai munka legyen. Felfrissül tőle a szellem.
• Számos filmed családi vagy privát élményeken alapul. Ez koncepció? Mindig saját élményekből dolgozol?
Most negyvenegy éves vagyok. Körülbelül tizennyolc-húsz esztendeje kezdett el foglalkoztatni, hogy filmre vigyek történeteket. Nyilván olyan történeteket tud az ember hitelesen megcsinálni, amelyek közel állnak hozzá. Én legalábbis ilyen vagyok. Azt tudom feldolgozni, ami megérint. A gyerekkorom masszív tíz-tizenöt év volt az életemből, amibe nagyon sok minden belefért. Például mélyen megmaradt bennem, amikor nagyanyám gyerekkoromban elmesélte, hogy a II. világháborúban, amikor elhurcolták a zsidókat, azt ők hogyan vészelték át. Ezt dolgoztam fel az Ebéd előttben, a Papírrepülőkben meg azok a fiatalok szerepeltek, akik engem abban az időszakban, 2008 környékén, körülvettek. Haverok, barátok, ismerősök. Akkor belőlük tudtam táplálkozni. Azt a filmet is minimális büdzséből hoztuk össze, mert az akkori támogatási rendszer sem támogatta egyik filmemet sem, szóval a szereplők tényleg nagyrészt haveri alapon, nagyon kicsi gázsiért jöttek el.
• Zűrös-vagány gyerekkorod volt. A diákéveid tele voltak problémás haverokkal, iskolaváltásokkal. Enyhén szólva is problémás kamasz voltál. Szerinted mennyire van a szerencsének szerepe az életedben? A zűrös gyerekkornak lehetett volna az is a „vége”, hogy elkallódsz, nem?
Biztosan van egy óriási adag szerencse is abban, hogy nem kallódtam el, mint nagyon sok közeli barátom például, hanem az élményeimet is felhasználva a művészi pályára kerültem. De azért ehhez a szerencséhez nagyon sokban hozzájárult az édesanyám, aki egészen kisgyerekkoromtól színházba vitt, vagy az édesapám, aki játszott filmekben, színpadon, és író, újságíró volt. Én azért mindig ki voltam téve ezeknek a hatásoknak, viszonyoknak, mindkét szülőm értelmiségi, mindkettőjüknek rengeteg köze volt a művészetekhez, és erre neveltek engem is. Biztos vagyok benne, hogy ezeknek a hatásoknak köszönhetem, hogy én is művész lettem. Bár nem tartom magam klasszikus színésznek, sem klasszikus rendezőnek. Nem végeztem főiskolát, egyetemet. Engem mindig azért hívtak, hívnak játszani valahova, mert épp olyan ember kell nekik, amilyen én vagyok. Ez egyrészt iszonyatosan nagy szerencse, másrészt pedig végtelenül megtisztelő, hiszen megmozgatod valakinek a fantáziáját annyira, hogy rád ír egy szerepet. A rendezést sem tanultam. Biztos vagyok benne, hogy százötven százalékosan meg tudnék birkózni bármilyen rendezői feladattal, de azok az alapok, amelyeket egy iskolában tanítanak a rendezésről, azok nekem nincsenek meg. Nem érzem hiányát, de ezért fogalmazok úgy, hogy nem vagyok az a klasszikus értelemben vett színész vagy rendező.
• Emlékszel, hogy mi volt az első momentum, ami miatt elkezdtél filmezni?
A rendezéssel véletlenül találkoztam. Az egyik barátom öccse hívott fel a Moszkva tér sikere után, hogy ő is filmet forgat, nem mennék-e el szerepelni. Örömmel elvállaltam, jó bulinak tűnt ez akkor. A helyszínen kiderült, hogy a srác operatőr, és rendezőre is szüksége lenne, tehát nekem kellene rendeznem is a filmet. Ő volt Czomba Albert, akivel azóta is barátok és üzlettársak vagyunk a mai napig, több mint húsz esztendeje együtt dolgozunk. Kezdetben a lelkesedés tartott össze minket, hosszú évek alatt lett belőlünk profi csapat.
• Épp idén van húsz éve, hogy bemutatták a Magyar Filmszemlén az azóta kultikussá vált Moszkva tér című filmet, amelynek te voltál az egyik főszereplője. Húszévesen ilyen filmben szerepelni azért elég menő lehetett. Hogyan élted meg a forgatást?
Fogalmam sem volt, mit csinálunk. Húszévesen, egyik buliból a másikba esve, egyszer csak beválogattak egy filmbe. Ez nagyon klassz volt, de semmi fogalmunk sem volt, hogy miről szól. A cselekmény 1989-ben játszódik, én akkor tízéves voltam, semmit sem tudtam a helyzetről. Kit érdekelt ez akkor? Úgyhogy minimális elképzeléseink voltak arról, hogy miről fog szólni ez a mozi. Ráadásul forgatás előtt meg után jöttek a barátnők, folyton buliztunk, ez akkor jobban érdekelt, mint a film tartalma. Csatlós Vilmos (a filmbeli Kigler – a szerk.) például a forgatás körül érettségizett, ami azt eredményezte, hogy a teljes forgatókönyvet szerintem a mai napig el sem olvasta. Mondjuk én legalább elolvastam, de azzal sem ment sokra a rendező, Török Ferenc, mert a szöveget viszont nem nagyon tanultuk meg. Nyilván ez az egész nekünk utána értékelődött fel, amikor szembesültünk azzal, hogy a film mekkora nagy szám lett. Huszonegy esztendővel ezelőtt forgattuk. Az tényleg más világ volt. Annak a filmnek a szabadságvágya, a hangulata majdhogynem összehasonlíthatatlan bármelyik magyar filmmel. És szerintem ez az, amiért örök érték marad. Az alkotóknak a hozzáállása, attitűdje, a stábtagok szerencsés találkozása, együttállása. A Moszkva tér nekem azt a pontot jelenti, ahol eldőlt, hogy én nem csak a kamera egyik oldalán akarok állni. Azóta is rengeteg filmet forgattam, ahol remek volt a hangulat, de a Moszkva tér atmoszféráját nagyon nehéz túlszárnyalni.
• Megengedheted magadnak ma már, hogy válogass a szerepekben?
Van koncepcióm, ami mentén haladok. Vannak olyan produkciók, amelyeket nem lehet kihagyni, mégpedig azért nem, mert azzal a bizonyos munkával annyit fogsz keresni, ami elegendő ahhoz, hogy biztonságban tudd a családod egy ideig, és megteremthesd magadnak azt a lehetőséget, hogy a saját művészi álmaiddal is tudj foglalkozni. Ezeket a lehetőségeket szerintem mindig nagyon komolyan mérlegelni kell. Nem szerepálmom egy reklámfilmben a főszerep, de örömmel elvállalom. Sok színész eltolja magától ezeket a megkereséseket, merthogy ez mennyire ciki, ilyen meg olyan. Ez engem sosem érdekelt, sőt. Örülök, ha valamiben gondolnak rám, és foglalkoztatnak. Az a fontos, hogy az ember a helyén tudja kezelni magát és a feladatot is. Vannak olyan tévécsatornák vagy olyan produktumok, olyan újságok, ahova nem megyek el. Vagy a politika miatt, vagy mert nem értek egyet azzal a típusú műsorral, újsággal, amelyhez hívnak. Igazán örülök, hogy ezt a szuverenitást elértem, és nálam van a döntés lehetősége. Néha nemet is kell mondani. Viszont ha valamire már igent mondtam, azt fel is vállalom. Nagyon nem bírom, amikor valaki elvállal valamit, aztán meg leszólja, elutasítja, magyarázza a bizonyítványát. Ha én elvállalok valamit, el is tudok számolni magammal, hogy miért mondtam rá igent.
T. E.
