A legrégebbi dél-budai keserűvízforrást a mai Szent Imre Kórház területén fedezték fel véletlenül, kútásás közben, 1853-ban. Kelenföld még nem épült ki akkoriban, elsősorban földművelő vidék volt, remek megélhetést nyújtott a földtulajdonosoknak. Ugyanakkor a vám, amelyet Buda városhatárán kellett fizetni, meglehetősen magas volt, így sokan próbáltak kutat fúrni, hogy könnyebb legyen a növényeket öntözni, gazdagabb termésük, így nagyobb jövedelmük legyen. A mai Tétényi út környékén gazdálkodó Schleisz György is kútásásra adta a fejét, ám meglepve tapasztalta, hogy a feltörő víz sós és annyira keserű, hogy még az állatok is menekültek tőle. A hagyomány szerint ekkor érkezett egy katonatiszt a környékre, aki nagyon szomjas volt, és kért a vízből. A gazda legnagyobb meglepetésére a tiszt az első korty után örömmel kiáltotta: ez gyógyvíz! Schleisz György ezután vizsgáltatta be a vizet Unger Ferenc patikussal, aki megállapította, hogy a glaubersóban gazdag forrás hatásfoka „a leghíresebb gyógyvizek közé méltán sorolandó”, majd azonnal megvásárolta a telket, hogy mihamarabb kiaknázhassa a kútban rejlő lehetőségeket.
Az első forrást, amely fölé fürdőházat emeltek, Hildegard névre keresztelték Albrecht Frigyes kormányzó és katonai főparancsnok neje iránti tiszteletből. A vizet Budai Király Keserűvíz néven később palackozni kezdték, de az, hogy ivócsarnokban is lehetett fogyasztani, illetve fürdő is épült rá, egyedülállóvá tette a dél-budai keserűvizek között. Ám nem ez volt az egyetlen forrás a környéken: a közelben 1855-ben tártak fel egy új kutat, amelyet Ferenc József császár fiatal feleségéről neveztek el Erzsébetnek. A fürdőház szomszédságában egy vendéglő is helyet kapott, és az említett palackozóüzem is itt épült fel. 1877-ben már 40 kád állt a betegek rendelkezésre, valamint négy épület vendég- és orvosi szobákkal.
A keserűvizet gyomor- és vastagbél megbetegedések, emésztési zavarok, bőrelváltozások, gyulladások, túlsúly, lelki problémák, valamint aranyér és női bajok elleni gyógymódként javallották, így nagyon hamar népszerűvé vált, nem csak a környéken élők körében; a kutakat messze földről is fölkeresték a gyógyulni vágyók. Az Erzsébet Sósfürdő sikerét a tulajdonosváltások sem vetették vissza, olyannyira, hogy a helyi utcaszerkezet tervezésekor városközpontként kezelték a gyógy-üdülőt, a Kelenföldi pályaudvar és a fürdő közé közvetlen főutat terveztek. A sósfürdő népszerűségét mutatja, hogy a századfordulón egészen odáig járt villamos – holott a környék ekkoriban még alig épült ki –, sőt, a vendégekért a fürdő társaskocsijai is bementek a fővárosba.
Az üdülőterület is folyamatosan fejlődött. 1881-ben Mattoni Henrik, több keserűvízforrás tulajdonosa vásárolta meg a telket, és Ybl Miklós tervei szerint új szárnyakkal bővítette a fürdőkomplexumot: ülőmedencéket, zuhanyzókat alakítottak ki, valamint hatvanöt márvány-, cink- vagy rézkáddal ellátott fürdőszobát. Mattoni idejében bővült a létesítmény szállodával, hozzá kapcsolódó társalgóval is, vendéglőt húztak fel, orvosi lakrészt hoztak létre, vízvezetéket, valamint gépházat építettek ki. Az épület körül egyre nagyobb területet parkosítottak, ahol egy kis kápolna is helyet kapott. Az üdülőtelep a kor minden luxusával fel volt szerelve, beleértve a berendezéseket, olyan technikai vívmány is szolgálta a vendégek kényelmét, mint a telegráf.
Hogy mennyire jól érezték magukat az itt pihenők, azt a korabeli sajtóban megjelent cikk is jól szemlélteti: „Az igazgatóság a vendégek szórakoztatásáról czélszerűen gondoskodik. A nyári idény tartamára egy jó hírű zenekart szerződtet tánczczal és tombolajátékkal összekötött zeneestélyeket, továbbá környékbe való kirándulásokat rendez stb. A fürdővendégek rendelkezésére állanak a társalgó-terem zongorája, több rendbeli politikai és szépirodalmi lap, valamint egy kis könyvtár is. A gyógyhely társaséletét egyszerűség jellegzi. A vendégek egymáshoz való viszonya fesztelen és a fürdőnek az ország minden részéből érkező lakói, valamint az idegenek csakhamar kis együvé tartozó családot képeznek. Még a reggeli órákat rendesen az ivókura és a fürdőzés foglalja el a nap második fele nagyobbrészt kirándulásokra, vagy hosszabb sétákra fordíttatik. Az esteli órákban pedig a vendégek nagyobb része a társalgó terembe gyül, mely ilyenkor a társasélet központja. Esetleg ily alkalomkor kisebb hangversenyek rögtönöztetnek és pedig kiválólag a fürdővendégek vagy hozzátartozóik által; ezek után nem ritkán táncz, vagy egy társasjáték következik, míg végre a tíz óra bekövetkezte mint azt a házszabályok előírják, a vidám együttlétnek véget vet”.
Az építkezések és a jól megszervezett működés mellett az igazi fejlesztés a további kutak feltárása volt. A 20. század fordulóján a területen már hét forrásból termelték ki a vizet, felváltva, nehogy idő előtt elapadjanak. Ebben az időszakban már naponta több mint húszezer liter gyógyvizet nyertek ki, kisebb hányadát a mai kórház területéről, nagyobb részét a mai Bikás park, Tétényi út és Bártfai úti sarkánál feltárt kutakból. A legmodernebb technológiát vetették be: gőzgépek szivattyúzták ki a földből a vizet, amelyet speciális tartályokban tároltak, a megfelelő hőfokot pedig gőzzel szabályozták. A kitermelt víz egy részét palackozták, és Európa országaiba exportálták. A kezdeti évi százezer után öt évtizeddel már hétmillió palack keserűvizet értékesítettek külföldön. Jutott belőle jótékony célra is: számos kórháznak, rehabilitációs központnak és szegényháznak adományoztak a gyógyító nedűből.
Az Erzsébet Sósfürdőnek köszönhetően a környező területek is egyre népszerűbbek lettek, a jó levegő, a környezet és persze az infrastrukturális fejlődés miatt gombamód szaporodni kezdtek a lakóházak a közelben, a századelőn már igazi villanegyed épült ki. A 20. század elején új tulajdonosok kezébe került a komplexum, akik közel egy évtizedig aknázhatták ki annak előnyeit. A Kozmutza házaspár ideje alatt a fürdőt téliesítették, így az év bármely szakában érkezhettek ide a gyógyulni vágyók. A következő évtizedekben azonban a többszöri modernizálási kísérletek ellenére is megkopott a fürdő fénye, bankok, részvénytársaságok adták-vették tulajdonjogát, végül az Országos Társadalombiztosítási Intézet kezébe került. A hanyatlásban komoly szerepet játszott a gazdasági világválság, hiszen jóval kevesebben engedhették meg maguknak ezt a feltöltődést, de a környék is sokat vesztett vonzerejéből. Megjelentek a gyárépületek, amelyek nemcsak a látványt rontották, hanem a levegő minőségét is. Ráadásul a két világháború között a fürdő környezetét is beépítették, minek folytán a felszíni kutak vízhozama jelentősen csökkent. Aztán 1943-ban a kutatók váratlanul 49 fokos termálvízre bukkantak 536 méter mélyen, erre nőgyógyászati fürdőkórházat akartak telepíteni, ezt a tervet azonban meghiúsította a világháború. Utána ugyan folytatták a megkezdett munkálatokat, ám végül a kormány döntése értelmében – és a régi álmokkal ellentétben – a dél-budai terület ellátására szolgáló, 362 ágyas, általános jellegű kórházat építettek itt.
A kincs a föld alatt a mai napig várja, hogy valaki újra feltárja. A közelmúltban megjelent hírek szerint hamarosan elérkezhet ennek az ideje. A kormány által tervezett szuperkórház-beruházás lehetővé teszi, hogy a termálvizet ismét hasznosítsák a Tétényi úti kórház területén, ahol gyógyszálló és gyógyfürdő épülhet a jövőben. Persze az is kérdés, hogy a centrumkórháznak helyet adó Dobogó nevű terület közelében máig működő keserűvíztelepre hogyan hat majd a beruházás. De ez már egy másik történet – amelyre terveink szerint még visszatérünk.
K. A.
|
Heinrich von Mattoni, avagy Mattoni Henrik (1830–1910) olasz származású cseh iparos és kereskedő volt, a ma is ismert Mattoni ásványvíz névadója. Családja a 17. században telepedett le a gyógyvizekben gazdag Karlsbadban (ma Karlovy Vary). Hírnevét Monarchia-szerte a Giesshübler gyógyvízzel alapozta meg, már sikeres és ismert vállalkozó volt, amikor 1865 után megvásárolta a kelenföldi glaubersós keserűvízforrásokat és az Erzsébet Sósfürdőt. A budai családok is ismerhették nevét, hiszen Karlsbad régóta a súlyproblémákkal küzdő polgárok népszerű célpontja volt.
Miután a források Mattoni birtokába kerültek, a vizet Budai Király Keserűvíz néven palackokban kezdte forgalmazni, és mindent megtett, hogy intézetét aranybányává varázsolja. Társaskocsikat indított a városból – oldalukon nagybetűs felirat hirdette, hogy azok Mattoni Henrik Erzsébet Sósfürdőjébe tartanak –, és alkalmazta a híres nőorvost, Polgár Emilt. Az első prospektusokban ügyesen együtt reklámozták az Erzsébet-fürdőt a „Mattoni’s Giesshübler” vízzel. Az egyedi alakú keserűvizes üvegek címkéjére rövid ismertetés is került, melyből kiderült, hogy az leginkább „fogyni vágyó hölgyek s urak számára jár haszonnal”. 1877-ben Bruck Jakab fürdőorvos leírása szerint már negyven vendégszoba, negyven kád, illetve márványmedence állt a látogatók rendelkezésére. Amikor Mattoni 1881-ben átépíttette a fürdőt, a képeslapokon látható új épületek terveit nem kisebb építésszel, mint Ybl Miklóssal készíttette el.
|
|
|
|
|
|
|
