• Mi az, amit mint Göncz Árpád lánya és mint egykori miniszter, politikus ma is fontosnak tart Göncz Árpád szellemi örökségéből?
Apámnak volt egy nagyon fontos mondata, amely szerint a hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Vagyis ki hogyan használja azt a hatalmat, amit kapott. Mintha feledésbe merülne, hogy aki a politika alakításában részt vesz, annak a közjót kell szolgálnia, és nem a saját érdekeit érvényesítenie. Nagyon fontos, amit ő a demokráciáról és az egyenlőségről gondolt. Az adta a hitelességét, hogy ő ezt egész életében komolyan vette, többször az életét is kockáztatta érte. Hiszen részt vett a fegyveres ellenállási mozgalomban, a nagyon rövid demokratikus időszakban aktívan politizált, aztán 1956-ban és 1989-ben sem maradt ki az eseményekből. És amit ma is nagyon fontosnak gondolok: demokráciában mindenkinek van felelőssége, legalább azért, hogy kire szavaz. Nem elég azt mondani, hogy mindenről azok tehetnek, akik pozíciókba kerültek. Mindenkinek mérlegelnie kell, kit juttat oda, és akik oda kerültek, azok miként élnek a lehetőségekkel, a hatalmukkal. Többször elmondta apám, hogy nincs külön magánerkölcs és közerkölcs. Ezért az is dolga az embereknek, hogy megnézzék, miként viselkedik valaki a magánéletében, mert az utal arra, mit várhatunk tőle a köz érdekében.
• Mikor alakultak ki benne ezek az elvek, amelyekhez minden nehézség ellenére évtizedeken keresztül tartotta magát? Miközben sokan legyintettek, hogy ha itt kell élnünk, hát itt fogunk – ahogy lehet.
Neki nagyon erős belső értékrendje alakult ki, egy belső iránytűje. Ehhez próbált igazodni. Ha lehetősége nyílt arra, hogy ez alapján cselekedjen, akkor megpróbálta. Igaz, évtizedek teltek el úgy, hogy a közéletben nem tehetett semmit, akkor a családjáért, a barátaiért, a megélhetésért küzdött.
• Hogyan alakul ki efféle szilárd, belső értékrend?
Biztos sokat számított a gyerekkora, a polgári háttér. Nagyon hatott rá a nagyapja. Aztán a Werbőczy, a gimnázium ahova járt, és a cserkészmozgalom. A gimnáziumban összejött egy társaságuk, a „kilencek”. Kilencen nagyon jó barátokká váltak, sokat beszélgettek, inspirálták egymást. Apámnak meghatározó élményévé vált, hogy a társaságukból elhurcoltak, majd megöltek fiúkat, csak azért, mert zsidónak születtek. Vagyis korán megtapasztalta, a politika mit tud művelni az emberekkel. Ezt sosem felejtette el.
• Író- és elítélt társa, Eörsi István sokszor emlegette, hogy mikor kijött a '60-as évek elején a börtönből, azt látta, hogy ami nekik ott fontos volt – '56, a forradalom emléke –, azt a társadalom többsége föladta. Nyomát sem találta annak a forradalmi szellemnek, amit '56–'57-ben tapasztalt, amiért annyit szenvedett. Gondolom, édesapjának is hasonló élményei lehettek szabadulása után.
Ő mindig azt mondta, hogy nem vesztesnek érezték magukat a börtönben, hanem győztesnek. Szabadulása után kereste azokat a közösségeket, amelyekben hasonlóan gondolkoztak, mint ő. Mindehhez a börtönévek jó alapot adtak. A fogságban egy úgynevezett fordítóirodán dolgoztak, ahol a nyelveket nem beszélő pártvezetésnek fordítottak magyarra fontos dolgokat. És a fordítóirodán egészen fantasztikus emberekkel került össze, például Bibó Istvánnal vagy Mérei Ferenccel. Ők intellektuálisan rendkívüli hatással voltak rá. Működött ott egy „tanszék”, ami egy egyszerű sámlinak látszott, és ezek a kiváló emberek oda fellépve adhatták elő, mit gondolnak a világról. Idejük aztán volt beszélgetni. Itt alakult ki az a közösség, amelyre később is támaszkodhatott. Az is fontos lehetett apámnak, hogy ott bent tudhatta, itt kint nekünk milyen rettentő sokan segítettek. Erős szolidaritás működött, lehet, hogy nem az egész társadalomban, de a mi családunk körül mindenképpen. Arról nem is beszélve, hogy a fordítóirodán olyan információkhoz juthattak, amelyekhez mások nem nagyon, így sokkal teljesebb képük alakulhatott ki a világról, mint az átlagembereknek. Úgy jött ki a börtönből, hogy volt egy nagyon szoros, komoly bizalmon alapuló közösség körülötte. Ráadásul angolul is megtanult, kialakulhatott egy erős információs bázisa a világról. Borzasztó nehéz időszaka volt ez az életének, de ezzel együtt akadt olyan pozitív hozadéka, amely hasznos lehetett a következő évtizedekben.
Háttérben Göncz Kinga, középen gyermekei és édesanyja, Göntér Mária Zsuzsanna. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán fotográfus
• Miként élte túl azokat az éveket, a '70-eseket, '80-asokat, amikor semmi jel sem utalt arra, hogy változhat a világ?
Valóban, sokáig remény sem látszott a változásra. Akkor jött az életében az irodalom. Befutott műfordító lett, és elkezdett saját műveket írni. De valószínűleg akkor sem adta fel, hogy valamit majd tehet. Hegedűs B. András készített vele egy nagy életútinterjút a '80-as években, amikor még semmi sem látszott a változásokból. Ebben valami olyasmit mond, hogy ő sok mindent megtanult az életben, és ha egyszer szükség lesz arra, amit tud, ahogyan ő gondolkozik a világról, akkor készen áll arra, hogy cselekedjen.
• És el is jött ez korszak. Ám úgy kellett ellátnia a köztársasági elnöki tisztséget, hogy nem volt szerepminta előtte.
Sokszor mondta, hogy ő kicsit Bibó István vagy Donáth Ferenc helyett került a köztársasági elnöki pozícióba, hiszen ők már nem élték meg a változást. Azt, hogy miként viselkedett elnökként, alapvetően határozta meg az a belső iránytűje, amiről már beszéltünk. És a mögötte lévő gazdag élettapasztalat, az ellenállástól a csőszerelésen és az agronómusi munkán át a börtönben tapasztaltakig vagy a fordításig. Apám pontosan ismerte az ország lakóinak a hangulatát, a szomorúságát, a szenvedéseit, a nehézségeit. Ezért mondta, hogy együttműködés kell, odafigyelés és mosoly. Hiszen egy csomó lelki sebet kell begyógyítani. Nagyon fontosnak tartotta a régió együttműködését, azt hogy a sok ellentét és törés után újra össze lehessen hozni a visegrádi országokat. Lényegesnek tudta az együttműködést, amit valahogy úgy fogalmazott meg, ha szükséges, hogy a kommunistával, a népivel egyaránt szót értsünk, akkor ő itt van.
• Miként vonta meg tízéves elnöksége mérlegét?
Nem volt egyszerű menet, az biztos. Sok politikai vitába kényszerült. Akár a köztévé, közrádió irányításával kapcsolatban, akár a taxisblokád idején, de sorolhatnám tovább. Azt hiszem, az a belső iránytűje sosem hagyta el. Miközben azzal is meg kellett birkóznia, hogy a gyakorlati politikában miként lehet megmaradni az elveknél, és mégis megkötni a szükséges kompromisszumokat. Ez nem mindig egyszerű. De úgy vélte, megpróbálta megtenni azt, ami tőle telt.
• Elnöksége végével nem sokat hallottuk politikusként a hangját.
Nagyon tudatosan vonult vissza, azzal, hogy ha ő már nem tudja befolyásolni a dolgok menetét, akkor nem akarja minősíteni sem azokat. Ha mégis mondott valamit, akkor azokról az alapvető értékekről beszélt, amelyek egész életében fontosak maradtak neki.
Dési János