Egy bátor képviselő a német megszállás idején

„A német megszállás egy olyan katonai akció volt, amelyet követően a király nélküli királyság kormányzója a helyén maradt, a magyar államapparátus folytonosságát nem megszakítva zavartalanul továbbműködött, és az akkori hatalmi elit nem jelezte a lépés illegitim voltát. Mindez valószínűleg összefüggött azzal, hogy a megszállást megelőzően ugyanez a hatalmi elit nyitott volt mindazokra az érdekekre, értékekre – egyszóval politikára –, amelyeket a német megszállás brutálisan realizált.” – írta évekkel ezelőtt Gerő András történész.
Most mindennek illusztrációjára egyetlen dolgot idézzünk fel. Mit tett a magyar parlament 1944. március 19. után?
A március 19-én, vasárnap megjelent reggeli lapok azt közölték, hogy a képviselőházat március 22-re összehívták. Ezt azonban még a Kállay Miklós vezette kormány rendelte el, mit sem sejtve a megszállásról. Vasárnaptól szerdáig a Gestapo, előre elkészített listák alapján, már letartóztatta a legfontosabb baloldali és német­ellenes vezetőket, illetve azokat, akiket a nácikra veszélyesnek tartottak. A németek erőszakos lépése nemcsak az ország függetlenségét taposta el, hanem mivel több képviselőt is letartóztattak, közvetlenül érintette az egész törvényhozást, annak szuverenitását.
Visszaemlékezések szerint már csak azért is sok újságíró szorongott a T. Ház folyosóin március 22-én, mert kíváncsiak voltak, akad-e olyan képviselő, aki szóvá meri tenni a nyílt ülésen mindazt, ami történt.
Közi Horváth József, a Keresztény Néppárt képviselője, katolikus pap és újságíró lett az egyetlen, aki elég bátran viselkedett. Tasnádi Nagy András, a képviselőház elnöke, ahogy megnyitotta az ülést, azon nyomban azt javasolta, azt bizonytalan időre napolják el, nehogy valaki szóba hozza a megszállást. A parlamenti napló szerint „élénk helyeslés a jobb- és baloldalon” fogadta a javaslatot. A jegyzőkönyv azt is rögzíti, hogy Közi Horváth József közbekiáltott: „Szót kérek!”. Mire zaj és felkiáltások a jobboldalon: „Nem adjuk meg!”.
Közben az elnök feltette a kérdést, elfogadják-e az ülés azonnali berekesztéséről szóló javaslatát. Ezt felkiáltással elfogadták, mire Közi Horváth újra közbekiáltott: „A mentelmi jog megsértését jogom van bejelenteni!”.
Mire egy különösen cinikus képviselőtársa, bizonyos Kölcsey István (Magyar Élet Pártja) odaszúrta: „tessék írásban bejelenteni”.
Az elnök kihirdette az eredményt: „Az ülést bezárom”. Mire „Éljen az elnök! Éljen a kormányzó!” felkiáltásokkal a képviselőház még szabadlábon lévő tagjai felpattantak a helyükről. Így ünnepelték Horthy Miklóst, azt a kormányzót, aki a német megszállás után a posztján maradt, s nyilvánosan különösebben nem lépett fel a szuverenitás elvesztése ellen. Sőt, azzal hogy maradt a kormányzói székben, mintegy legitimálta mindazt, ami történt. A magyar képviselők tehát nem kívántak, nem mertek a német megszállásról beszélni.
Ha a napló nem rögzítette is, az újságírói karzaton lévők hallották, hogy Közi Horváth tiltakozott a német megszállás ellen, az ellen, hogy egy idegen állam rendőrsége magyar képviselőket fogott le. Közben a kormánypárti, az imrédista és a nyilas képviselők teli torokból kiáltoztak, hogy a bátor pap szavait elnyomják.
Közi Horváth a szemükbe vágta: „Hallatlan, hogy a saját miniszterelnökük lemondását tudomásul sem veszik! Keresztes-Fischert is lefogták, a magyar belügyminisztert! Hallatlan, hogy a magyar képviselőházban ne lehessen szóvá tenni a magyar kormány tagjainak letartóztatását!”.
Van még egy beszámolónk a történtekről. Mester Miklós államtitkár mondta el a Bokor Péternek adott életútinterjúban.
„Mester: Németh Andorral találkoztam. Azt kérdezte tőlem: bent voltál a Parlamentben? Mondtam: Nem voltam bent, nem tudtam bemenni! Ekkor ő mondta el nekem azt, hogy Közi Horváth József felszólalt, rázta az öklét és piros arccal, valósággal kiabálva kérdezte: »Mi történik kérem, ebben az országba, itt törvényhozókat tartóztatnak le?« De ezt Németh Andor úgy mondta, hogy nemcsak én hallottam, hanem a többiek is. Elég nagy volt az ijedelem, mikor ő ezeket elmondta, azok közt, akik nem voltak bent a parlament ülésén.
(…)
Bokor: Úgy, ha nem tévedek, Közi Horváth József volt az egyetlen a Parlamentben, aki a parlament fórumán tiltakozott a megszállás ellen.
Mester: Kérem, ő volt egyedül, aki ez ellen tiltakozott. Annak idején, 1941-ben a háborúba lépés ellen sem tiltakozott senki a parlamentben. Ez az igazság. Szóval, ez a Közi Horváth részéről egy bátor kiállás volt.”
Korabeli feljegyzésekből azt is tudjuk, hogy a kormányzó ünnepléséhez nemcsak az imrédisták csatlakoztak, hanem a nyilasok közül is jó páran.
A plenáris üléseken szokás szerint a legvégén ismertette a jegyző a jegyzőkönyvet, és a házelnök külön megkérdezte, hogy azzal kapcsolatban van-e valakinek észrevétele, kimaradt-e belőle valami lényeges. Ám ezen az ülésen ez is elmaradt, az elnök nem akart lehetőséget adni még így sem arra, hogy valaki reklamáljon. Berekesztette az ülést, és kiviharzott a teremből. Ugyan a képviselők még az ülésterem közepén összegyűlve egy darabig vitatkoztak, Kölcsey István képviselő azt is felrótta Közi Horváthnak, hogy izgága magatartásával megzavarta alkotmányos munkájukat.
Heltai Jenő naplójából (1944. május 27.) azt is tudjuk, hogy Közi Horváth később is interpellálni akart az ország szuverenitásának megsértése miatt.
És itt álljunk meg még egy pillanatra, Közi Horváth volt az, aki 1944. november 2-án ismét figyelmeztette képviselőtársait, hogy „illetéktelen személyek törvénytelen módon magyar állampolgárok ezreit hurcolják el”. Emiatt Beregfy Károly nyilas honvédelmi miniszter behívatta frontszolgálatra, ahonnan kalandos úton sikerült visszatérnie Budapestre a főváros körülzárása előtt.
A keresztény párti képviselő egyébként kifejezetten jobboldali politikusnak számított, szűzbeszédéről azt mondta az első nyilas képviselő, Meskó Zoltán, hogy Közi Horváth nézetei inkább megfelelnek a nemzeti szocializmusnak, mint a katolikus eszméknek.
Az úgynevezett III. zsidótörvény parlamenti vitájában – ahol a zsidóságot „fajként” definiálták, és többek között megtiltották zsidók és nem zsidók házasságát, szexuális kapcsolatukat pedig bűncselekménynek minősítették – Közi Horváth József egy deklarációt olvasott fel valamennyi parlamenti pap képviselő és a keresztény párt nevében. A nyilatkozat közelről sem ellenzéki hangnemben fogalmazódott, inkább mentegetőzésnek tűnt. Azt bizonyította, hogy ők előbb voltak antiszemiták, mint az akkor hatalmon lévők. „Nem” szavazatuk sem a zsidóság védelmét célozta, hanem a még korábbi liberális házassági törvény szellemének (tudniillik a polgári házasság intézménye bevezetésének) elutasítását jelentette. Végül a keresztény nemzeti „fajvédelmi szempontok” elismerése mellett a keresztény párt, illetve a pap képviselők pártállásra való tekintet nélkül – a püspöki kar döntése értelmében – nem szavazták meg a zsidótörvényt. Ami talán mégis csak fontosabb, mint az antiszemita hangvételű indoklás.
De vissza 1944. március 22-éhez. A lapok hallgattak. A kormányzati szócső, az MTI csak ennyit közölt „kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra a közösen viselt háború” sikereinek előmozdítására.
És miért hallgatott a sajtó a valóságról?
Március 22-én Haeffler István, a miniszterelnökség sajtófőnöke bizalmas utasítást adott ki, amely szerint „A sajtó meleg hangon üdvözölje azt a tényt, hogy a két szövetséges kormány megállapította a régi hagyományos barátságot és fegyvertársi együttműködést. (…) A továbbiakban a sajtó igen meleg hangon köszöntse ennek a hagyományos baráti és fegyvertársi szellemnek a nevében a hozzánk érkezett német csapatokat.”
Miután a maradék demokratikus, baloldali lapokat addigra betiltották, számtalan újságírót letartóztattak, a jobboldali, kormánypárti lapokra maradt, hogy vezércikkek egész sorában köszöntsék a Magyarországot megszálló csapatokat.

Dési János