A Gellért-hegy földrajzi adottságai már a korai időkben vonzották és letelepedésre ösztönözték a különböző embercsoportokat. A Duna fölé magasodó hegy lábánál feltörő hévizek, a halakban bővelkedő, tiszta vizű folyó, a vadállomány, a kezdetleges földművelésre alkalmas területek, valamint a barlangok és természetes sziklaüregek szinte kínálták magukat az emberi megtelepedésre. Sok olyan leletet tártak fel az idők folyamán, amely bizonyítja, hogy többek között a rézkorban, a bronzkorban és a kelta időkben is népes volt a terület, amely az 1. század közepére római fennhatóság alá került.
Pest a budai oldalon
A Gellért-hegy neve az idők során többször megváltozott. A legkorábbi magyar nyelvű írásos emlékekben Pest-hegynek nevezték. A szó eredetével és értelmezésével számos kutató foglalkozott, a leginkább elfogadhatónak a szláv nyelvekből ismert „kemence, barlang, kőszikla” jelentést tartják. Ez feltehetően a Szent Iván-barlangra utalt, amelyben később a mai Sziklatemplomot alakították ki. (Bár a Pest-hegy elnevezés ma már nem használatos, a Duna szemközti oldalán fekvő Pest város innen kapta nevét.) A Képes Krónikában – Gellért püspök mártíromságának leírásánál – Kelen-hegy néven említik; Szent Gellért hegyeként először a Margit-legendában jelenik meg a következő magyarázattal: „mely hegy azért mondatik zent gelyert hegenek mert regen az hegynek alatta euleteut volt meg zent gelyert az kemeny pogan magyaroktol”.
A Duna-parti hegy mindig népszerű volt, már csak azért is, mert természeti adottságai miatt védelmet tudott nyújtani. A középkorban a legszegényebbeknek adott menedéket, a feltárások szerint működött itt egy ispotály is, amely sokkal inkább volt szegényház, semmint kórház. Persze a munkaképtelen szegények többnyire betegek voltak, ezért az ispotályokban zömében ápolásra szorulók laktak, de nem a gyógyulás reményében élték itt mindennapjaikat. A török megszállás a Gellért-hegyet sem kímélte, a saját igényeik szerint építettek, alakítottak rajta. A történetírók szerint a magaslat tetejére egy kis erődöt emeltek, a hévizekre pedig pompás fürdőket építettek, amelyek híre messze földre eljutott. Valahány utazó megfordult a városban a török kor után, szinte kivétel nélkül megemlékezett a Gellért-hegy tövében megbújó fürdőkről.
Boszorkányos idők
Amikor Európa más országaiban már kihunyni látszott a középkorban gyakran fellobbanó máglyatűz, nálunk éppen akkor, a 17–18. században sokasodtak meg a boszorkányüldözési perek, amelyek egyik fontos helyszíne volt a hegy. A „Gellérthegyre járásnak” komoly mítosza és történelme volt. Egyesek szerint a pogány ideológiát őrző gyógyítók emlékezete, az ősi kelta idők hiedelmei, felszínen látható emlékei játszhattak közre az elképzelés kialakulásában, amit tetézett, hogy a hely különleges mikroklímájának köszönhetően olyan gyógynövények nőttek itt, amelyek a füvesembereket később is ide vonzották. Mások szerint a hegy alakja, veszélyes sziklái és a források gőze miatt lett ennyire titokzatos a környék, ami a babonáknak is jó terepet kínált. A fel-feltörő meleg víz kénes szaga jelnek tűnhetett, miszerint a hegy alatt a pokol rejtőzik.
A mai Szikla-templom helyén lévő barlang fabódéiban ráadásul nemcsak szegények laktak – még a 19. század elején is –, hanem hölgyek is árulták itt bájaikat. A testi öröm pedig az egyik legnagyobb bűnnek számított, az ördög művének, nem csoda, hogy nagyon sok boszorkánysággal megvádolt nő bűnlajstromán szerepelt a paráznaság is. A perek 1529 és 1768 közti időszakának okmánytárában negyven–ötven tanúvallomás sorolja fel a boszorkánynak tartott bábák bűneit. Ezek között szerepelnek varázslásokkal, főleg szerelmi varázslással összefüggő cselekedetek, füvek-fák főzetével okozott halálesetek, rosszul végződő abortuszok, meddőség és más női bajok okozása, gyógyszernek készített, ám méregként ható italokkal való orvoslás. Az egyszerű nép számára sokszor a bábák jelentették az egyetlen lehetőséget bajaik orvoslására, de ha rosszul végződött a beavatkozás, akkor könnyen segítőik ellen fordultak.
Csillagda után Citadella
Bár számos épülettel dicsekedhet a Gellért-hegy, elsőként a hegytetőn felállított csillagvizsgáló intézet szolgálta a tudomány érdekeit. Az ünnepélyes alapkőletétel 1813. augusztus 8-án volt, az építkezési munkálatokat 1814 nyarán fejezték be. Az Uraniae néven is ismert obszervatórium impozáns látványt nyújtott, de hamar kiderültek a hiányosságai, amelyek bizony ártottak az értékes műszereknek. 1849 tavaszán a szabadságharc eseményei nem kímélték a Csillagda csarnokát sem: május 6-án találat érte, majd ezt újabb lövések követték. Noha senki nem kívánta az épület vesztét, a pusztulás véglegesnek mutatkozott.
A szabadságharc leverése után a bécsi udvar szükségesnek látta, hogy a magyarok elrettentésére erődláncolatot építsen ki az ország fontos stratégiai pontjain. Egy erődlánc már a maga korában sem játszhatott lényeges katonai szerepet, inkább a lélektani hadviselés lehetett a funkciója. Az 1850-ben kiadott tervekből végül csak a Gellért-hegyi létesítmény valósult meg. A Citadellát, melyet rab honvédok is építettek, 1854 júniusában vette birtokába az osztrák katonaság. Az építmény gyűlöletes volt a magyarok szemében; a hadügyminisztérium makacsul ragaszkodott hozzá, a közmunkatanács, a sajtó és a polgári lakosság viszont a lerombolását sürgette. Végül a hadügyminisztérium kénytelen volt egy 1894. évi törvénnyel átadni az erődöt a fővárosnak, és 1900-ban jelképes bontással megszüntették a komplexum fenyegető jellegét.
Az I. világháború után szegény családok költöztek a Citadellába, 1919-ben rövid időre újra hadászati szerepet kapott, később pedig lengyel menekültek szállásolták be magukat oda. A II. világháború végén a német katonaság kezébe került az építmény, amely a harcokban rengeteg belövést kapott. A háború után viszonylag hamar megkezdődött a romok eltakarítása, a bombatölcsérek feltöltése és a talaj elsimítása, amiből a helyi lakosság is kivette részét. A Gellért-hegy rendbetételének megkoronázásaként 1947-ben állították fel Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotását, a 14 méter magas Szabadság-szobrot. A pálmaágat tartó bronz nőalak fél évszázada Budapest egyik jelképe, amely egyetlen turista fotójáról sem hiányozhat.
Újbuda
Forrás: Pető Mária – A Gellérthegy
