• Legújabb regénye, a CéCéCéPé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé egy letűnt korszakot idéz, ami az idősebb korosztálynak lehet akár nosztalgikus élmény is, de mit adhat a fiatalabb generációknak?
Nem feltétlenül az a kérdés, hogy az olvasó fiatal vagy sem – inkább, hogy szeret-e élvezetes szövegeket olvasni. Akkor szinte mindegy, miről szól a történet, hogy sohasem volt, vagy épp ma játszódik, részletkérdés. Fontos, hogy bevonz, beszippant-e.
• Legtöbb alkotása önéletrajzi ihletésű. Nem zavarja, ha referenciálisan értelmezik a könyveit?
Mindenki „beleéli magát” a sztoriba, hiába tudja, hogy az nem a valóság. Hiba a könyv beszélőjét az írójával összetéveszteni, csupán mert az egyes szám első személyt használ. Meglepő módon képzett kritikusok is összekeverik a kettőt, ez alaphiba – vagy rosszindulat. A kőkemény szakmai kritika híve vagyok, ám nem korrekt valakit személyében bántani.
• Mit jelent a kreatív írás? Nem minden írás kreatív?
Az írást kivéve minden művészeti ágat, a zenétől a baletten keresztül a képzőművészetig egyetemi szinten oktatnak. Már kezd beszivárogni oda is a kreatív írás tanítása, ezt lényegesnek tartom, ez mindenkire ráfér, beleértve a profikat is. Ha egyedül vagy a szövegeddel, bizonyos idő után már nem látod rendesen; a fától az erdőt – a mondatoktól a konstrukciót –, és az erdőtől a fát – az egésztől a mondatokat, szavakat. Ilyenkor segít, ha van külső vélemény, amely objektíven, hidegen, elfogultság nélkül és jóindulattal rámutat a hibákra. Fontos érlelni az írást, ameddig csak lehet, félretenni, akkor kibújnak belőle a hibák. Kosztolányival szoktam példálózni félig viccesen, de egészen komolyan: ő is járhatna hozzám, jól járna.
• Van hibátlan szöveg?
Előfordul még ilyen is néha. De minden szöveget, ahogy minden cselekedetet, a létezés minden aspektusát lehet javítani. Így struktúrálódik, rendeződik össze a létezés.
• Fontos kérdés az írói attitűd és elhivatottság?
Az attitűd az alap, ebből fakad a „jó szöveg”. Hogyan állsz saját magadhoz, a szakmádhoz, és ezen keresztül az egészhez. Ahogy egy szövegben, úgy nagyon el lehet tévedni a világban. Nyugodt, ironikus, önironikus attitűdöt javaslok, nem kétségbeesni, semmi búvalbéleltség, gyanakvás, negativitás. Kvázi kamera vagy, igyekszel nem foglalni állást, próbálsz objektív képet mutatni. Nem kell utálni vagy szeretni a szereplőket: leírni, megmutatni, hogyan viselkednek, abból kiderül, milyenek.
• Mi a helyzet a valóságban? Itt sem nagyon szereti vagy utálja a szereplőket?
Igyekszem megértő módra kapcsolni magam. Fáraszt a surmóság, a műveletlenség, az érdektelenség, a közöny. Hogy az emberek nem vesznek részt saját életük alakításában, hagyják, hogy mások alakítsák azt, és csak morgolódnak. Alapvető, hogy ne mindent „felülről” várjunk. Öt éve kezdtem bele a közösségi oldalon a Nyugodt Szív a Lakhatásért projektbe, civilek adják össze a pénzt, olyanokon segítünk, akiknek lakhatási problémái vannak. Tavaly megvalósítottam régi tervemet, felélesztettük a Baumgarten-díjat, tapasztalván, hogy az állami művészeti díjazás mennyire kiszolgáltatott a pártpolitikának. Ez is közösségi finanszírozású: érdemes megnézi a Gyümölcsöskert – Baumgarten Emlékdíj oldalt.
• Milyennek képzel el egy ideális mai magyar művészeti alkotó közösséget?
Nem gondolom, hogy közösség kell, de azt mindenképp, hogy érdeklődjenek egymás iránt a különböző művészeti ágak képviselői. Száz–százötven ezren élnek abból, hogy létezik a kortárs művészet, strukturálisan ugyanazok a problémáik, szakmailag és társadalmi helyzetük vonatkozásában is, mégis nagy az érdektelenség és közöny. A két háború között ötszáz irodalmi kávéház volt Budapesten, írók, újságírók, színészek, zenészek, festők egy asztalnál ültek, a festő lerajzolta a színészt, az elszavalta a költő versét és így tovább. Ez most nincs. Önsorsrontás. A kortárs művészet rosszabb helyzetben van, mint akár 50–60 esztendővel ezelőtt. A ’60-as években mindenki ismerte a harmadvonalbeli színészeket is, olvasták az írókat, színházak kortárs szerzők darabjait is játszották. Ma már a színészeket sem ismerik, kivéve a tévében villogó celebeket. Ha a művészek jobban figyelnének egymásra, egy kortárs képzőművészeti kiállításon nem az obligát harminc ismerős meg pár pogácsás néni lézengene, hanem több százan csinálnának társadalmi eseményt belőle, és egy kortárs költő könyvét ezrek vennék meg – minimum szolidaritásból. Igen, de miért nem egyenesen azért, mert érdekli őket? Sokkal érdekesebb, érdekeinket sokkal inkább megérintő volna, ha a színházak aktuális kortárs darabokat adnának, nem újra meg újra a tuti Csehovot aktualizálnák. Ha jobban összetartanánk, mindenki jobban járna.
T. E.
|
|
