Le az esernyőkkel!

Pilvax és kokárda, Landerer-nyomda és 12 pont, Nemzeti Múzeum és Petőfi. Ezek a hívószavak mindenkiben előjönnek március 15-ike hallatán, hiszen már az óvodában köréjük szerveződnek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére rendezett ünnepségek. Mi most jó részt Mikszáth Kálmán segítségével elevenítjük fel az eseményeket.
Ő még kortársak elbeszélései, levelezései alapján próbálta rekonstruálni Jókai Mór élete és kora című, történészek által is nagy becsben tartott művében az előzményeket, illetve hogy mi is történt azon a 173 évvel ezelőtti esős szerdán – a modern parlamentáris Magyarország születésnapján.

1848. március

„A szokott langyos tavaszi fuvalmakba a szabadság illata vegyült. (…) Pozsonyban ott könyökölt a diéta, az utolsó rendi országgyűlés, de az ólomlábon járt. Igaz, hogy efölött már Kossuth volt az úr s a reformokra nézve az összes tekintetes karok és rendek meg voltak már puhítva. Deák, Eötvös, Széchenyi szónoklatai előkészítették a talajt, idelent nincsen akadály többé, sőt elméletben már meg is vannak az összes nagy reformok, a felelős kormány, a népképviseleti rendszer, a szabad sajtó, de a hatalom még habozik s még hosszú küzdelmek, nagy huza-vonák lesznek, míg a megérett gyümölcsökhöz hozzá jutunk. Mert nem elég, hogy a fa meghozza, a napsugarak megérleljék, még az is kell, hogy a csősz a leszakításukat megengedje.

De míg az országgyűlés piszmogott, a felső tábla pláne még habozott és morgott is, maga se bízván eléggé a jövőnek ebben a zenéjében, addig Párisból megérkezett a párisi forradalom híre (…). Kossuth rögtön megtette híres indítványát a felelős kormányról, melyet a követek többsége március 4-én elfogadott, a főrendek azonban (sok óvatos alak volt köztük) elszökdöstek előle Bécsbe, hogy ne lehessen ülést tartani. Hanem hiszen jó helyre vitték ő méltóságaik a bőrüket, mert ott már a bécsi forradalmat találták.

(...)

Ami Pozsonyban főtt, ugyanaz forrt Pesten is. Csakhogy Pesten nagyobb tüzet rakott a fazekak alá a sajtó. Az ifjúság magára hagyatva, türelmetlen szenvedélyességgel tárgyalta a reformokat s elhatározta a Pilvaxban, hogy egy nagy népgyűlést és lakomát rendez a francia forradalmi lakomák mintájára a Rákosmezőn, ahová meghívja az egyetemi ifjúságot, a népet és még nyolcvan meghívót küld szét egyleteknek, intézeteknek.

A programmot is megtervezték. Lesznek beszédek. Lesz ökörsütés. Petőfi egy verset ír erre a napra, amit maga fog elszavalni. Végre pedig a nép megállapodik a kívánalmak iránt és pontokba önti azokat.”

Március 14.

„(...) Már éppen szétszéledni készültek tíz óra tájt, midőn egy szürkeruhás ifjú lépett be az ajtón, akit senki sem ismert. Pozsonyból jövök — szólt lelkendezve, mohón. — Az ifjúság küldötte vagyok. Bécsben kitört a forradalom. Metternichet elkergette a nép és most barikádokat emel.

Csak a Gábriel harsonájától fog így megelevenedni még egyszer a sokaság. Forradalom van Bécsben? Micsoda ostorpattogtatás ez az erekben folydogáló magyar vérnek. (…)

Cselekedjünk, uraim! Ne tétovázzunk tovább, polgártársak! Ez a Petőfi fanatikus hangja volt. Az ifjak felugráltak. Ügy van, cselekedjünk! Munkára fel!

(…) most már hamarosan s egyetértőleg határoztak, hogy holnap reggel az egyetemi ifjúság bevonásával tüntetést rendeznek s a tizenkét pontot, amennyire lehet, mindjárt életbe léptetik. (...) Kiosztották egymás közt a szerepeket; Irinyi Petőfit kívánta megbízni a tizenkét pont proklamálásával. Petőfi szabadkozott, hogy ő egy verset fog felolvasni, hanem egy kis népszerű bevezetéssel Jókai terjessze elő a pontokat. Vahot Imre már az ajtóban volt, mikor eszébe jutott, hogy be kellene venni a pontok közé a rab Táncsics Mihály szabadon bocsátását is, mire ebben is megállapodtak és megint módosították a pontokat. A katonaságról szóló tizedik és tizenegyedik pontot összevonván, a tizenegyedik helyére „a politikai államfoglyok szabadon bocsátását” szúrták be.

Két órát ütött a tornyokban a csöndes éjben, mikor a „közvélemény asztala” eloszlott azzal a jelszóval: „Nyolc órakor reggel itt legyünk!”

A nagy nap – március 15.

„Petőfi talán le se feküdt, vagy ha lefeküdt, nem igen aludt, mert már hét órakor reggel talpon volt, benézett Jókai szobájába, felköltötte, aztán nyugtalanul sietett a Pilvaxba. Útközben Vasvárival találkozott, ki szinte a Pilvaxba tartott. Borongós, ködös, szinte pépes márciusi pirkadás volt, csípős szél fújdogált és feszegette a még jobbára csukott boltok cégtábláit.

A Pilvaxban még nem volt senki, csak a koránkelő Bulyovszky Gyula, minélfogva még visszamentek mind a hárman Jókaiért, kinek szobájában tanácskoztak ama néhány bevezető szó fölött, mellyel a tizenkét pontot proklamálni fogja.

Kevéssel nyolc óra előtt, most már négyen nyitottak be a Pilvaxba, de még most is kevesen voltak, ami láthatólag lehangolta a türelmetlen Petőfit. Nem rebellis a magyar korán reggel – sopánkodott Jókai, ki Bulyovszkyval egyetemben amellett volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. De Petőfit nem lehetett eltántorítani. Különben is a kávéház nem volt néptelen. Éppen szerdai nap és pesti vásár lévén, sok idegen reggelizett az asztaloknál, akik mind kíváncsian és érdeklődve nézegették az ifjúság hullámzását. Végre kilenc felé annyian gyűltek össze, hogy Jókait felerőszakolták egy asztalra. Jókai felállt és felolvasta pár bevezető szóval, hogy „mit kíván a magyar nemzet?”

(…)

Utána Petőfi olvasta el a Nemzeti dalt. Ekkorra már mind odagyűltek a vásárosok is s a dal refrénjét utána zúgták ők is: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.”

A „főpróba”, mert annak kellett azt tartani, kitűnően sikerült. A vers feltüzelte az ifjúságot s most már lelkesedve indult a megállapodások szerint az orvosi egyetem felé a Hatvani- és az Újvilág-utca sarkán levő épület udvarára (…) Minden lépésnél nőtt a csoport: Éljen a szabadság! Egyenlőség! Éljen Kossuth! kiáltások hangzottak. Az orvosifjúság dacára, hogy leckeóra volt, ott hagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét.

(…)

Petőfi elszavalta a Talpra magyart s a menet most már az orvosnövendékekkel megszaporodva, sorba járta a többi fakultásokat. Az Egyetem-térről újra visszaindult ezerekre és ezerekre szaporodva, megállt a Hatvani-utcában a Pálffy-ház előtt, amelynek földszintjén akkoriban a „Landerer és Heckenast” nyomda volt.

Petőfi felállt a kapu alatti szögletkőre. – Most egy bizottság bemegy a nyomdába s kinyomatja a tizenkét pontot. Addig türelem idekünn!

Havas eső szitált az égből. A rivalgó tömegek az esernyőket rázták a levegőben.
– A nemzeti dalt is nyomassák ki, – követelte a tömeg. Jókai felkiáltott: – Le az esernyőkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esőcseppek is terhünkre vannak?

(...)

Ezalatt különben egész Pest talpon állt. A Hatvani-utcát le a Kerepesi-úti Fehér hattyúig és a Beleznay kertig sűrű tömegek tarták megszállva, a kocsiközlekedés szünetelt. Örömmámorban úszott mindenki. A kereskedők becsukták boltjaikat a vonalon és beálltak tüntetőknek. (…)

Délután a múzeum előtt gyülekezett a sokaság. Az ifjak fölvitték Kubinyihoz örök emlékül leteendők a múzeumba, az első szabad sajtó termékeket. A künn összegyűlt nép a Talpra magyart kívánta. Már ötödször a Talpra magyart. Nem bírt vele betelni.

(…)

De a nap programmja még nem volt kimerítve. Ha már minden beteljesedett, ami beteljesedhető (hiszen a nemzeti bankot végre is nem lehet még ma megkapni), de miért ne lehetne megkapni Táncsicsot? S mint a hömpölygő tengeráradat Budára indulának, ahol a helytartótanács a mai belügyminisztérium ódon házában székelt.”