A Mészöly utca és a Bartók Béla út kereszteződésében található Mészöly söröző a ’70-es, ’80-as években élte fénykorát. Túlélte a rendszerváltást, egészen 1996-ig működött Mészöly néven; utána Nevada Pub lett belőle, belső tere átalakult, amerikanizálódott. A közönség is lecserélődött az évek során, de a műegyetem hallgatóira mindig számíthatott ez a hely, még talán a Mészöly-tanszék elnevezés sem tűnt el teljesen a profilváltást követően. A Mészöly nimbuszát mutatja, hogy a Szonáta presszóhoz hasonlóan – amelynek helyén ma a Kelet működik – ezt is újraindították a közelben másutt, de ugyanazon a néven.
Persze minden kocsmába járó tudja, hogy a hely szelleme nem költözik tovább a névvel, még ha a törzsvendégek köre vagy a személyzet ugyanaz marad is. A legendás hívogató verset azért az újranyitáskor is lehetett olvasni. Ez a pár sor is arra enged következtetni, hogy emberközpontú lehetett valaha ez a söröző, ahol tisztelettel és szeretettel bántak a vendégekkel.
Egy ilyen vendéglátóhely azért nem működhetett kellő szigor nélkül sem, erről a korabeli személyzet gondoskodott. Akik ide jártak, biztosan emlékeznek a nevekre, például Sanyi pincérre, aki csak a földszinti részen szolgált ki; akiknek a galérián jutott hely, azok maguk vitték fel az italukat. A főúr pedig az az Ignác volt, akit most a Rege tulajdonosaként ismerhetünk. Őt sem puha fából faragták, személye garancia volt arra, hogy a kedvesség csak azoknak járt ki, akik nem állatiasodtak el mulatás közben.
Az egyetemista törzsközönség mellett jártak ide helyi arcok is. Schneider úrra sokan emlékeznek, ő házmesterként dolgozott, de a legendák szerint a közelben élő Cseh Tamás is gyakran megfordult e falak között, ahol egy sokatmondó felirat köszöntötte az érkezőket: Mélyvíz csak úszni tudóknak.
Nem csak a nehéz vendégek okoztak néha gondokat, a Mészölynek önmagában sem lehetett könnyű helyzete. Hiába volt a kerület szívében, a közelben számtalan nagyon jó, mára szintén legendássá lett hely várta a kiszáradt torkokat. A Kruspér-tanszék, a Libella, az ICSA/Kapsreiter, a Kisrabló, az Aranykorsó, a Szavanna mind épített arra, hogy a műegyetemisták kitombolhassák magukat egy sikeres vizsga után, vagy csak úgy megihassanak egy-egy sört.
Ma már elképzelhetetlen, de a környékbeli gimnáziumok kiskorú tanulóit is kiszolgálták akkoriban a kocsmákban, így a Mészölyben is. Utóbbi olyan szinten törzs-hellyé vált sokuk számára, hogy egyes osztályok később az érettségi találkozóikat is ide szervezték.
Bár az évtizedek alatt kultuszhellyé vált, fénykorában a legtöbben klasszikus becsületsüllyesztőként tartották számon a „Mészit”, ahol olcsó a sör, és más italokért sem kell nagyon sokat fizetni. Sokan emlékezhetnek a szkinhedekre is, akiknek a közösségét a sör mértéktelen élvezetén túl a xeno-fóbia tartotta össze. A ’80-as évek végén történt, hogy egy színesbőrű férfi sétált el előttük, épp amikor kijöttek a Mésziből. A balhéra éhes gárda üldözni kezdte a náluk sokkal jobban futó fiatalt, aki felugrott a megállóba érkező villamosra. A kopaszok későn értek oda, de egyikük megkísérelte berúgni a már mozgó jármű ajtaját. A sors keményen megbüntette: a villamos levágta az egyik lábát.
A Mészöly fénye a ’90-es években már megkopott. Akik ekkoriban látogatták a nagy múltú intézményt, arról számolnak be, hogy már akkor is retrónak számított. Persze akadtak, akik szerették a berendezését: a hagyományos boxos sörözőben jól elbújhattak a párok, a keményfa asztalok, székek pedig a legextrémebb terhelést is elviselték. Erre szükség is volt néha, hiszen minden valamirevaló kocsmában előfordul egy kis bunyó, de nem ez volt a jellemző erre a helyre. Törzsközönsége főként hétköznapi emberekből állt, akiknek közösséget, megértést, élményeket adott a Mészöly. Talán ennek is köszönhető, hogy hat évvel túlélte a rendszerváltást Budapest közepén.
A Nevada Pub 1996-tól nem sok mindent tartott meg ebből a hangulatból. Western pubot csináltak a budai kocsmából, még a vécére is a cowboyos filmekből ismert csapóajtókon át lehetett bemenni. Bár néhány tárgyi emléket megtartottak, és a belső dekorációban is őrizték a Mészi emlékét, a hely már teljesen más volt. A Nevadának is lett törzsközönsége, de mégsem tudott sokáig fennmaradni. A sarokházban ma mexikói étterem működik – ám ha a falak mesélni tudnának, biztos sok szép, pikáns és vicces történettel gazdagodhatnánk.
D. B. S.
