• Pályája kezdetén, fiatalon számos helyen végzett kétkezi munkát, egy ideig katona is volt, ez a korszaka tele van vargabetűkkel. Nehezen talált önmagára, vagy ennyire nehéz volt akkoriban az élet?
Akkoriban, a ’40-es, ’50-es években senkinek sem volt könnyű az élet. A háború alatt az emberek elvesztették mindenüket, aztán mire magukhoz térhettek volna, jött a sötét Rákosi-korszak. Apám karrierje ötvenesztendős korában kettétört, államosították minden vagyonunkat, alig volt miből élnünk. Természetesen nekem is dolgozni kellett, hogy megéljen a család. Viszont a vargabetűim csak az én számlámra írhatók. Mint minden tizennyolc éves, én is keresgettem, találgattam, mit is akarok a saját életemtől. Jelentkeztem színésznek, elmentem katonának, dolgoztam segédmunkásként. Nem bántam meg egyetlen percét sem ezeknek a kitérőknek. Nagyon jót tett később az írói pályám során. Volt anyag, amiből dolgozhattam. Megéltem, megtapasztaltam sok mindent. Gazdagabb tapasztalatból kezdtem el dolgozni, mint azok, akik kijönnek az egyetemről, és úgy kezdenek el írni. Kialakítottam a magam világát az irodalomban. Az élet- és emberismeret nagyon sokat segített a munkáimban, meghatározta a novelláim, drámáim témáit is.
• Hogyan látja, mennyiben volt más, könnyebb vagy nehezebb akkoriban íróként létezni?
Nehéz, de bizonyos értelemben szerencsés korszak is volt. A sötét ’50-es évek utáni évtizedekben olyan időszak következett, ami segítette a szakmában dolgozókat. A Magyar Rádió például odafigyelt a fiatal kezdő írókra. Novellákat, verseket közöltek, rádiójátékok születtek a kortársak munkáiból, és még sorolhatnám. Voltak inspiráló szellemi műhelyek, és meg is lehetett élni, ha nem is fényesen, de meg lehetett élni íróként. Napilapok, folyóiratok közöltek szövegeket, színházak előszeretettel mutattak be kortárs darabokat. És akkoriban még nem kellett ilyen horribilis összeg az élethez, mint manapság. Mondhatni, sosem volt pénzünk, de mindig megéltünk. Most nem tudom, az írók hogyan élnek meg, ha nem kapnak ösztöndíjat.
• Ön novellista, regényíró, drámaíró. Melyik a kedvenc műneme ezek közül?
Nálam az első helyen mindenképp a novella áll, amely egyébként szerkezetileg kicsit rokona a drámának. Jó novellát írni igen nehéz. A regényben sokkal szerteágazóbb lehet a történetmesélés, míg a novella nagyon koncentrált műfaj. A dráma a másik kedvencem. A novellákban, drámákban nagyon jól ki tudtam fejezni azokat a dolgokat, amiket a társadalomban, az életben láttam, tapasztaltam. Izgalmas eleven embereket rövid történetekben megírni vagy színpadra teremteni.
• Egész pályafutását végigkíséri a közéleti, közösségi szerepvállalás. Miért tartotta ezt mindig fontosnak az életében?
Azt gondolom, hogy az ilyesmit az ember nem választja, hanem belekerül. Megkérik, beválasztják, igent mond, dolgozik, időt, energiát tesz bele, eredményes, és újra megkérik, beválasztják, igent mond és így tovább. Egyszer Moldova György meg is jegyezte nekem viccesen, hogy te mindenhol elnök vagy. Ez nem volt sosem az én tudatos törekvésem, de mindig öröm és megtiszteltetés. És ne feledjük el, hogy kezdetben, szabadúszóként még nagyon fontos volt, hogy az ember szerves része legyen egy legitim csoportnak, hiszen az a korszak az igazoltatások korszaka volt. Az irodalmi alapnál például azért volt lényeges a tagság szabadúszóként, mert akkoriban a rendőr azt nézte, hogy van-e munkája az embernek. Aki a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja volt, annak tisztelegtek a rendőrök is, mert azt gondolták, hogy ez valami kiemelten fontos pozíció.
• Pályáját, munkásságát rengeteg elismerés övezi. Mit jelentenek önnek az elismerések?
Megtiszteltetés és öröm. Mindig. Ha valakinek munkásságát, viselkedését, életének azon éveit, amelyekben valamit létrehozott, elismerik, az mindig jólesik. Természetesen az ember nem úgy alkot, dolgozik, hogy közben az jár a fejében, hogy ezért majd mennyire fogják elismerni, milyen eredménye lesz az erőfeszítéseinek, de azért mindig különleges megtiszteltetés, ha a társadalom visszaigazolja, hogy értékes volt a munkája.
T. E.
