Mostanában egy újabb ostromnapló került a szemünk elé, amelyet a XI. ker., Orlay u. 4. számú házban az akkor 21 éves Juhász Eszter írt 1944 karácsonyától 1945. március 15-éig, napokra lebontott levelek formájában, amelyeket húgának, Juhász Juditnak kórházvonatra beosztott önkéntes vöröskeresztes nővérnek címzett. A ház lakói a pincében élték át az ostrom viszontagságait, tragikus, néha meghökkentő jeleneteit. A napló igazi értékét az adja, hogy szinte hadtörténészi pontossággal írja le a napi hadműveleteket a tágabb és szűkebb környéken, végül az utcában, sőt, a házban történteket is. Az alábbiakban a február 13-i fegyverletételt megelőző két nap eseményeit adjuk közre Juhász Eszter ostromnaplójából.
1945. február 10., szombat
„Hetedik hete, hogy be vagyunk kerítve, és most már azt hiszem, hogy igazán beáll már egy változás. Mindenhonnan harcokat jelentenek, amik nyílván az utolsó kísérletet jelentik. Jeszenszky beszélt egy magyar hadnaggyal, aki eddig mindig hatalmas felszabadító seregekről beszélt, de tegnap megkérdezett egy német tisztet, mondja meg végre az igazat. Olyan újdonságokat tudott meg, hogy igazak-e vagy nem, azt csak később tudjuk ellenőrizni.
Az oroszok a Lenke (Kosztolányi) térről egy nagy támadást kezdtek, és a Gellért-hegyen a Citadelláig nyomultak. Akkor innen kb. ötszáz méterre lehetnek. Valószínűleg innen kezdődött négy órakor egy ellentámadás, ebből vonta le a hadnagy a nagy katonai szaktudásával, hogyha holnap itt megjelennek az oroszok, akkor az ellentámadás nem sikerült. Erre nem is gondoltunk volna!
A Várban is előretörtek az oroszok, de az alagúton át jöttek, és az óvóhelyeken kötöttek ki. Állítólag ugyanazon az úton visszaverték őket.
A német hadsereg ebben a környezetben össze lett vonva, ezzel szemben az SS és a Gestapo a Várba húzódott vissza, ahol az utolsó lélegzetig védeni fogják magukat. A német katonaság velünk együtt alig várja, hogy ezt a részt feladják.
Pestről azt jelentették a kémek, hogy a lakosságnak nincs oka a félelemre, az oroszok bementek az óvóhelyekre, mindenkinek igazolnia kellett magát, csak katonákat és nyilaskereszteseket kerestek, néha a polgári lakosságból embereket vittek magukkal munkára, de azok egy-két napon belül hazatértek. Az asszonyoknak nem történt bajuk, legfeljebb, ha maguk akarták, ahogy itt valószínűleg történni fog.
Jelenleg a front Sziléziában áll, de Kelet-Poroszország kétharmad része már az oroszok kezén van. Az angolok Köln ellen erős támadást hajtottak végre, ami még most is tart.
Tehát ezek a német tiszt hírei.
Azt hiszem, a repülőktől nem kell többé félnünk, már biztosan nem jönnek, és a köd is egyre sűrűbb lesz.
Délután kicsit ki akartunk menni a kapuhoz, de csak a lépcsőházig jutottunk, mert az tele volt SS-katonákkal, akiket eddig nem láttunk. Természetesen ők sem minket. Nem tudom, ki volt jobban meglepve. A kép nagyon lehangoló volt, minden olyan sötét volt és komor, a vizes testek és ruhák gőze és a cigarettafüst felhőként borította be az alakokat, akik lélektelen szemekkel és sápadt arccal meredtek maguk elé. Kint fütyültek a golyók, zúgtak az aknák és zakatoltak a gépfegyverek, és mi halkan beszéltünk. Legnagyobb csodálkozásunkra azt hallottuk, hogy minden katona magyarul beszél, amiért S. asszonynak rögtön meg kellett tudnia, hogy lehet ez. Röviden elmondták, hogy ők svábok és Magyarországon éltek.
Most a Gellért-hegyről jönnek, és rögtön továbbmennek az első vonalba, itt csak egy kis pihenőt akartak tartani és egy cigarettát elszívni. Mind teljesen le voltak törve, és látszott rajtuk, hogy legszívesebben azonnal fogságba estek volna, mint még napokig kilátástalanul harcolni. A sorsukat úgysem kerülhetik el.
A kép valóban annyira háborús volt, a levegő és a hangulat olyan volt, mint egy fűtetlen váróterem egy állomáson, mielőtt a katonavonat kigördül. Csak ez a vonat nem akart jönni.
Amikor a katonák összeszedték magukat és elmentek, kimentem a kapuig, és a ködben eltűnő alakok után néztem. Milyen érzéseket hordhatnak ezek az emberek a szívükben, vajon németek-e tetőtől-talpig, vagy mégis kissé magyaroknak érzik-e magukat? Hiszen itt születtek, legtöbbnek a szülei és nagyszülei is itt éltek, és amikor Németországba akarták őket telepíteni, nem akartak menni. Hát Magyarország tényleg kígyót melengetett a keblén?
A köd olyan sűrű volt, hogy minden levegővételnél azt éreztük, hogy a nedvesség már a tüdőnket érte el. Az utca már teljesen tele volt tömve, hatalmas vöröskeresztes autókkal és más gépkocsival, amelyek a sűrű köd ellenére ügyesen elhelyezkedtek. Amikor az egyik hatalmas kocsi a kapunk elé ért, és a sofőr kiszállt, a társa azt mondta neki, hogy búcsúzzon el a gépétől. Olyan szomorú volt, ahogy a vizet és az üzemanyagot leengedték, még megsimogatták a kocsit és lassan elmentek. A sofőr még egyszer visszafordult, egy pillantással megsimogatta „bajtársát”, aztán eltűnt a ködben.
Az elárvult autó úgy állt itt, mint egy kivert állat, akit a veszélyben mindenki elhagyott, és tehetetlenül várja a végét. A két lámpa mint két szem nézett az eltávozó alakok után, a köd mint könnycsepp gördült le az üvegen. Közben egészen sötét lett, az utcán csak egy-két katona szaladt el, akik a fütyülő golyók elől gyorsan lebuktak, s azok a fejük fölött zúgtak el. A környék is súlyosan sérült, a házak beburkolóztak köpenyükbe, mint akik olyan dolgokat tudnak, amelyek előttünk ismeretlenek. Igen, most már igazán történnie kell valaminek, ha a németek a gépkocsijaikat minden üzemanyag nélkül itt hagyják és elbúcsúznak tőlük, akkor részükről a harcokat befejezték.
Mi is visszahúzódtunk meleg, de nagyon gyéren megvilágított bunkerunkba, és szerettünk volna a jövőbe látni, de semmilyen kép nem került a szemünk elé.
Később még lejött Werner nagyon jó hangulatban, és megpróbált német sikerekről beszélni. Én oldalról ránéztem, hogy valóban teljesen hülyének néz, vagy nagyon elkeseredettnek tart, és meg akar vigasztalni. Amikor ezt észrevette, kezével leintette saját magát, és mély sóhajjal azt mondta:
– Igen, magának igazán nem lehet ilyen bolondságot beadni, ugye asszonyka? És vigaszra sincs szüksége, azt is tudom.
Amikor Istvántól elbúcsúzott, azt mondta neki, ha hirtelen el kell menniük, akkor természetesen mindent itt hagynak, és akkor a cigarettát és más holmit hoz le nekünk. Még megkérdeztem tőle, hogy ez még ezen az éjszakán várható lenne-e, és nagyon kíváncsi voltam a válaszra.
– Még mi magunk sem tudjuk biztosan – mondta, és egy pillanatig elgondolkozott, aztán nagyon komolyan rám nézett és folytatta. – Igen, de hát, ha így történne, és nem lenne időm elbúcsúzni, most szeretném megköszönni önnek a nevetést és jókedvet, amivel nekünk a legnagyobb bajban erőt adott a továbbélésre. Isten áldja meg a jó szívéért. Viszontlátásra…
Mielőtt egy szót is ki tudtam volna nyögni, megszorította a kezemet és eltűnt. Nagyon ostoba arccal állhattam ott, és úgy éreztem, mintha egy ütést kaptam volna a fejemre.
Most István van őrségben, de rövidesen vissza kell jönnie, nemsokára éjfél. Meglehetősen fáradt vagyok, de nem tudom, hogy jól fogok-e aludni, mert eléggé izgatott vagyok, hogy a következő órák mit hoznak számunkra.
1945. február 11., vasárnap
Megérkeztünk körülzárásunk ötvenedik napjához. És úgy látszik, ez a nap végre meghozza számunkra a szabadságot.
Amikor István éjfélkor bejött, én is lefeküdtem, de a robbanásoktól mindig újra felriadtam, egész éjjel kiadós lövöldözés volt. Az idegeink nem igazán voltak nyugodtak, hiszen egy olyan élmény előtt álltunk, ami nem történik minden nap. Négy órakor megint felébredtem egy aknasorozatra, és nem tudtam továbbaludni, mert a németek akkora lármával járkáltak, ami ebben az időben egészen rendkívüli volt. Egy Junkerst is hallottunk, hosszú idő óta megint, néhány csomagot dobott le, talán ő is el akart búcsúzni. A németek dobogása világossá tette előttem, hogy Werner jóslata bevált. Nagyon vegyes érzelmekkel figyeltem a külső zajokra, már néha orosz katonák lépteit véltem hallani, de ez persze csak hallucináció volt.
De nemsokára súlyos léptek hallatszottak a recsegő lépcsőn, és nemsokára a férfiak is hangos kopogással lettek felkeltve. A házmester állt előttünk, és közölte a hírt: egy magyar százados szerint a XI. kerület reggel 6 órakor fel lesz adva. Ő viseli a felelősséget, hogy innen egy lövés se dördüljön el, már kiadta a parancsot a fegyverek letételére. A németek és az öreg Rák mint nyilaskeresztes fel lettek szólítva a ház elhagyására. Az öreg sírt, mert nem tudta, hova menjen. Nagyon sajnálom, a viselkedésén igazán nem lehetett látni, hogy párttag volt, mindenkinek segített, és tegnap volt a 60. születésnapja. Valószínűleg a Gellért-alagútba megy, ott vannak ilyen szalajtottak. Hat órától nappal is őrséget kell tartani, Grünbaum és Károly fognak az őrhelyen állni, mert Grünbaum beszél oroszul, Károly pedig szlovákul, így értekezni tudnak az oroszokkal.
Alig szedtük össze magunkat a rég várt, de mégis fájdalmas hír hatása alól, mikor megint recsegett a lépcső, és mindhárman egyszerre mondtuk ki Werner nevét, mert tudtuk, hogy nem fog búcsú nélkül elmenni. Valóban ő tűnt fel az ajtóban, frissen mosakodva és rendesen felöltözve, mintha színházba készülne, és szó nélkül letette a kis harmonikát – ami mellett néha olyan jól szórakoztunk – István takarójára. Aztán elmesélte, hogy a sebesültek valószínűleg a Várba fognak menni, izgatottan arról beszélt, hogy az oroszok már a mi utcánkban vannak, és minden házban a pincébe gyűjtik össze a lakókat.
Míg nagy nehezen összeszedelőzködtünk és felkeltünk, katonáink már az udvaron álltak és egy orosz kutatta át őket. Az orosz kapitány állt mellettük, de ez egészen nyugodtan folyt le. Mi csak egy kis lyukon kukucskáltunk ki, de nem láttunk mást, mint nevető arcokat. Hirtelen egy hangos kiáltás hangzott fel:
– Huri! Huri!
És aztán hangos nevetés. Így mi is kissé bátrabbak lettünk, és kinyitottuk az ajtót. A katonák éppen Budafokra tartottak egy táborba. Mind nagyon vidámak és megelégedettek voltak, hogy ez a feszültség, ami hetek óta kínzott mindenkit, végre fel lett oldva. A tisztek megtarthatták a pisztolyukat, ami nagyon jó benyomást tett ránk. Mindenki nagy zajjal elbúcsúzott, de figyelmeztettek, hogy az óránkat és gyűrűnket tegyük le, mert a tovaris az ilyen apróságokat tőlük is elvette.
Míg a búcsúzás zajlott, kihasználtam az összevisszaságot és megfigyeltem a két oroszt.
A kapitány valóban nagyszerű jelenség volt. Két méter magas, hófehér kabátban, fekete nadrággal és csizmával. A fején szintén fehér kucsma, keskeny fekete széllel. A kezében lovaglóostor, más fegyvert nem láttam nála. Az élesen metszett arcból hideg-kék szemek látszottak, a tipikusan szláv száj fölött egy kis szőke bajusz díszelgett. Nagyon szép ember volt, úgy nézett ki, mint aki most lépett le az operettszínpadról. Igen, szép volt, de az arca kemény volt, és amikor a szemébe néztem, azt éreztem, nem lenne jó ezzel az emberrel véleménykülönbségre lépni, mert nagyon kegyetlen lehet, ha dühbe gurul.
A katonája koránt sem volt olyan megnyerő jelenség, mint a főnöke. Piszkos volt és fekete, olyan szemei voltak, hogy a hideg futkosott a hátamon. Óriási géppisztoly lógott ferdén a hátán, és az övében is volt egy kisebb. Éppen úgy nézett ki, ahogy a német propagandaképeken ábrázolták őket. Azt mondják, itt legnagyobb részt fegyencek harcolnak, akiket halálra vagy életfogytiglanra ítéltek, amiért nem adtuk fel azonnal a várost. Tehát, ahogy ez kinézett, gondolkodás nélkül elhinnék róla néhány gyilkosságot.
Ahogy a mi katonáink lassan eltűntek, azt hittük, hogy most a civil lakosság – tehát mi – kerülünk sorra. Legnagyobb csodálkozásomra a kapitány szó nélkül elment és egy szál maga átsétált a Gellért-alagútba. Hát nem lehet gyáva, ha ilyen operett-jelmezben, rohamsisak és pisztoly nélkül egy sötét pincébe besétál, ahol egy tömeg német van, akik már a halálra várnak, és szívesen engedik át utolsó előtti golyójukat egy orosznak.
Kissé megkönnyebbültünk, miután legalább egy oroszt láttunk, és félig-meddig megnyugodtunk, hogy ezek egész rendes emberek. De még mindig türelmetlenül tettünk-vettünk, nem szeretném – őszintén szólva – ezt az érzést sokszor érezni, ami elfogott. Viki és Mária a kezüket tördelve mormogták maguk elé:
– Isten segíts meg! Istenem, mi lesz velünk?
Hát igen, nem állíthatom, hogy az idegeim nagyon nyugodt állapotban szunnyadtak, de minden izgalom és félelem ellenére nevetnem kellett, amikor a zöld arcokat láttam. Sosem hittem a Donausendernek és más propagandaadóknak, de ebben a pillanatban egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy semmi esetre sem lehetünk megerőszakolva. És amikor arra gondoltam, hogy a jegygyűrűmet és a többi ékszeremet elveszik, akkor majdnem sírva fakadtam. Nem az értéke miatt – nem tudom, hogy egyáltalán nagyon értékes holmi volt-e –, de csupa emlék anyámtól, amiket még ő hordott, és amit a halála után megkaptam. Vagy nagypapa születésnapi ajándékai, amiket szintén nem tudnék pótolni, hiszen már ő sem él. De, amikor arra gondoltam, hogy ezzel esetleg sokkal nagyobb bajt háríthatok el, akkor megvigasztalódtam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.
Közben kimentem, és amikor visszajöttem, egy orosz sétált a szobában, kucsmában és géppisztollyal, és a férfiak egyik lábukról a másikra álltak. Az orosz a gyerekkel foglalkozott, aki szintén elég barátságosan viselkedett. A kiságy mellé álltam, mivel máshol úgysem volt hely. Ahogy a kicsivel játszottam, kicsit felcsúszott a pulóverem ujja, és az órám – amit végül nem tettem le – láthatóvá vált. Az újonnan érkezett szeme felragyogott, és azt mondta: (magyarul)
– Szép óra! – láthatóan sokszor mondta már.
Már minden reményemet elvesztettem, hogy az órámat megtarthatom, de aztán az jutott eszembe, mit történik, ha nem adom oda azonnal, hiszen nem is kérte.
Nem tudom, más hogy van vele, de veszélyben nagyon nyugodt leszek. (…) Most is így volt.
Tehát nyugodtan visszahúztam az ujját úgy, hogy az óra megint eltűnt. Közben elég unottan azt mondtam:
– Igen.
A katona kissé meg volt lepve, István és Károly úgy nézett rám, mint egy bolondra. Én feszülten vártam, hogy most mi jön. Hát nem történt semmi, de Károly úgy félt, hogy szemtelenségem miatt a következő pillanatban agyon leszek lőve és aztán alighanem ők ketten is, hogy az oroszhoz fordult és nagyon udvariasan azt kérdezte tőle, hogy talán szüksége lenne egy órára? Erre az orosz azt mondta, hogy szívesen átveszi, ha ajándékoznak egyet, de erőszakkal nem veszi el, mert egy „ruszki szoldát” nem rabol. A beszélgetés ebben a szituációban olyan nevetséges volt, hogy gondolatban egy rokokó szalont láttam, ahol hölgyek és urak udvarias csevegést folytatnak. Károly rögtön neki adta az övét, és láthatólag nagyon örült, hogy életben maradt. De a szórakozásomat elrontotta, hogy sosem fogom megtudni, mi történt volna, ha Károly nem „ment meg” minket. Akkor az orosz elment, de a konyhában bort kért. Nem volt nekünk egy csepp sem, csak ásványvizet tudtunk neki felajánlani. De csak akkor ivott, amikor mi is ugyanabból az üvegből ittunk és azt mondta:
– A víz nem jó.
Aztán az ajtóhoz lépett és már elkezdtünk mélyen lélegezni a megkönnyebbüléstől, hogy végre kint van, mikor egy ötlete támadt, megfordult és István óráját is lecsatolta. De aztán valóban elment és nagy lépésekkel eltűnt a kertben. Titokban megsimogattam az órámat és nagyon elégedett voltam.
Örültünk és megnyugodtunk, hogy valóban nem olyan veszélyes, és most várjuk, hogy mit hoz az éjszaka. Szeretnék jól aludni, hiszen a nagy feszültségtől eléggé fáradt vagyok, és tegnap szinte semmit sem aludtam. De azt hiszem, éjjel sem fognak békén hagyni.”
MIKLAUZIČ ISTVÁN
történetíró
|
|
|
|
|
