Tasnádi István: Egy rossz szavam nem lehet

• Az nem vitás, hogy a színházban dolgozó művészeknek embert próbáló időszak volt az elmúlt egy év. De mi a helyzet az írókkal? Gondolhatnánk, ez most egy ragyogó, ideális év volt az alkotásra. Így van?

Biztos vannak, akiknek ilyen lehetett, de azért drámaíróként ezt másképp éli meg az ember. Kell az élő színház, kell a találkozás. Én költőként kezdtem a pályát, ám annyira fojtogatott, hogy társtalan műfajban kell dolgozni, hogy végül megtaláltam magamnak a színházat. Itt vannak társak, lehet együtt gondolkodni, dolgozni, és van olyan alkalom, amikor megmutatjuk, mit hoztunk össze. Jönnek ismeretlenek, akiknek lesz benyomásuk a munkánkról, és kapunk azonnal visszajelzést, ami a költészet esetében nagyon ritkán van sajnos. Úgyhogy nekem egyáltalán nem volt jó időszak az elmúlt egy év. Bemutatóim maradtak el: lett volna Székesfehérváron is, a József Attila Színházban is, a Szkénében pedig a Kartonpapa. Decemberben lett volna a bemutatója, majd reménykedtünk, hátha később meg lehet csinálni, próbáltunk egy-két napot januárban, februárban. Aztán már nem is reménykedtünk. Úgyhogy most, májusban újra össze kellett szednünk magunkat, hogy meglehessen a júniusi bemutató. Szerintem a drámaírókat ugyanolyan érzékenyen érinti, érintette ez a helyzet, mint a színházban bárkit.

• Ön szerint a költészetre kevésbé érzékenyek az emberek, mint a színházra?

A pályám elején, a ’90-es években azt tapasztaltam, hogy a kortárs költészetben elég nagy a klikkesedés, ezért is fordultam el tőle. Egymás bemutatóira és felolvasásaira járt ugyanaz a húsz ember, számomra ez nyomasztó. Nem tudom, így van-e most is, gyanítom, hogy igen. Nyilván az újabb generációk újabb energiákat próbálnak beletenni ebbe a műfajba, ezért jött például a slam poetry, ami más közegbe, kontextusba helyezte a költészetet. A lírai megszólalásra iszonyatosan nagy szükség van mindig, csak mintha a forma fásult volna el. A dalszövegekben viszont erősen él, szóval a költészet nem tűnik el, csupán átalakul. És magam is csak részben tartottam be az ígéretemet, hogy felhagyok a versírással, mert egyrészt a darabjaimban sok dalszöveget használok, másrészt pedig vannak versben írt drámáim is. Úgyhogy a lírát, a költészetet igyekszem használni, csak már, úgymond, alkalmazott műfajként.

• Mégsem kizárólag a színház területén alkot, nagy sikereket értek el az ifjúsági regényei is. Van esetleg tervben felnőtteknek szóló regény?

Nincs. És hogy írtam ifjúsági regényeket, az sem „előre megfontolt szándékból” következett be. Nagyjából véletlenül kezdtem el. Volt egy meghívásos filmnovella-pályázat, ifjúsági témában. Arra írtam A kőmajmok háza című novellát, amelyet ki is választottak, de sajnos nem valósult meg a film. Ottmaradtam egy szöveggel, amit nagyon szerettem. Megmutattam a Pagony Kiadó szerkesztőinek, hogy szerintük mit lehet ezzel kezdeni. Ők pedig azt mondták, írjam meg regénynek. Nekem fontos volt ez a történet, ez a szöveg, ezért dolgoztam rajta, amíg regény nem lett. Azt hittem, ez egyszeri alkalom lesz, aztán jött az Időfutár, ami először rádió-játéknak készült, aztán regényfolyam lett belőle. De ezek nem annyira tudatos döntések voltak, hogy na, akkor én most elkezdek ifjúsági regényeket írni. Csupán követtem, amerről szólt a hívás.

• Korábban a Bárka, majd a Krétakör volt az alkotói közege. Most, a 2020-as években, középkorú művészként, több évtizedes szakmai múlttal még mindig fontos, hogy legyen egy alkotó közösség, ahová tartozhat?

Ismerek kollégákat, akik a premierre jönnek el maximum, amúgy nem szeretnek vegyülni, a nagyon szuverén világukban élnek, és tényleg csak a szöveg van a középpontban. Én más típus vagyok. Szeretek közösségben dolgozni, gondolkodni. Ilyen volt a bárkás időszak, aztán a Krétakörben már kifejezetten a társulatra írtam darabokat. Azóta is vannak kisebb választott közösségek, társulatok, ahol rendszeresen felbukkanok. Már nem tagként, de visszatérő vendégként, hűségesen.

• És mi a helyzet a filmmel? Az ember azt gondolná, olyan hatalmas sorozatsikerek után, mint az Aranyélet és a Terápia, amelyeknek vezető írója volt, majd jönni fog a saját filmek sora. Mozi, mozi hátán. Ehhez képest a Memo és a Másik élet után nem volt eddig folytatás...

Nyilván a két HBO-siker után én is gondolhattam volna, hogy megcsinálhatom az első nagyjátékfilmemet, megkapom rá a bizalmat és támogatást, talán letettem már annyit az asztalra. De ez nem történt meg a mai napig. Pedig ötleteim lennének. A kulisszák mögött folyamatosan változnak az érdekek, a személyek, és én valahogy mindig a körön kívül maradok…

• Akkor mi az, amit kapott ettől az időszaktól?

Elképesztő kihívás volt mindkét sorozat. 2012-től 2016-ig, három-három évad. Azokban az években annyi tapasztalatot szereztem, amennyit máshol nem biztos, hogy tudtam volna. Filmes tapasztalatot is nyertem, amit aztán a saját tévéfilmjeimben tudtam kamatoztatni, és abban az időben tanultam meg rendesen sorozatot írni. Most is egy nemzetközi sorozatfejlesztésen dolgozom. Ez nem biztos, hogy így volna a Terápia és az Aranyélet nélkül.

• Tavaly lett ötvenéves. Van, akit ez megvisel. Ön hogyan élte meg?

A családom körében töltöttem a születésnapomat, és észrevétlenül surrantam át az ötvenen. Amikor harminc lettem, az sokkal jobban megviselt. Akkor volt a Bárka vége, magánéleti válságban voltam, gyerekeim sem voltak még. Az egy komoly reccsenés volt. De most egyáltalán nem ez a helyzet. Elképesztően sok lehetőséget kaptam az élettől, igazán jó emberek vettek mindig körül, hihetetlenül inspiráló közegben élek, és ilyen módon nagyon sok mindent meg tudtam csinálni abból, amit szerettem volna. Úgyhogy egy rossz szavam nem lehet. Nagy hálátlanság lenne nem örülni mindennek.

T. E.