Újbuda

„Ez hogy lehet? – hallottam önmagam segélykiáltását, amint megtudtam. Mindig azt gondoltam: „Á, az én gyerekem soha!” – néha ugyan hallottam egy s mást a drogról, ám elképzelni sem tudtam, hogy ez velünk, a mi családunkban előfordulhat. Legyintettem és éltem tovább a már megszokott – ha lehet ilyet mondani – feszültséggel, meg nem értéssel, konfliktusokkal teli családi életem. Hajtottam a munkahelyemen, dolgoztam keményen. Néha még a munkát is hazahoztam. És ha gyerek nem jól tanul? – elintéztem némi fenyegetőzéssel, mi lesz, ha megbukik, hol dolgozhat majd a jövőben. Itt tartunk. Mit tettem, mit csináltam rosszul? – kérdeztem magamtól, míg az önvád lassan körbeölelt. – Kihez forduljak, ki tud segíteni? Mit kellett volna másképp tennem? – cikáztak tovább a kérdések a fejemben, egyik a másik után. – Csak, nehogy megtudja valaki! – gondoltam és nagyon-nagyon kétségbe estem…” (Szülő)