1956. október 23-án az akkor húszéves, sikeres vízipólós Szilágyi Zsolt a margitszigeti uszodai edzésből indult hazafelé, amikor a Margit hídon találkozott a zászlókkal felvonuló, jelszavakat skandáló diákokkal. Csatlakozott hozzájuk, együtt mentek a Parlament elé.
„Ott álldogáltunk, vártuk, hogy történjen valami, közben besötétedett. Nekem egy sportújság volt a hónom alatt. Szétszakítottam, fáklyát csináltunk belőle. Alig húsz méterre álltam az épülettől, amikor végre kijött Nagy Imre bácsi”. Így mondta, nem „elvtárs”, nem „úr”, nem a „mártír miniszterelnök”, nem „Nagy Imre”. Hetven év távlatából is bácsi a hajdani húszéves srácnak.
„Elvtársaknak szólított minket, és azt mondta, inkább menjünk haza. Nem tetszett ez nekünk, kifütyültük. Közben elterjedt, vonuljunk a Rádióhoz, hogy ott bemondassuk a követeléseinket. A tömeggel voltam, amikor betörtük a nagykaput. Aztán megérkezett egy ávós szakasz. Letérdeltek, céloztak és lőttek. Egy srác mellettem nyaklövést kapott. Próbáltuk kihúzni az utcára, én is csupa vér lettem. Jöttek még katonák, kezdődött a csata. Másnap reggel visszamentem, még füstölt az épület. Ez az első képem a forradalomról.”
Szilágyi édesapja még a háború végén halt meg, ők abban az időben édesanyjával és két fiú testvérével a Szabolcska Mihály utcában laktak, két sarokra a Bartók Béla úttól, a Móricz Zsigmond körtér közelében. Így aztán többször kattintotta el a gépét ezen a környéken, azt is lefotózta, amikor a Bartók–körtér sarkán utcakövekből tankcsapdát építettek. – Férfiak és nők együtt dolgoztak a barikádépítésen – mutatta a képet.
„Ott jártam vasárnap késő éjjel, amikor jöttek a szovjet csapatok, a Szabolcska Mihály utcából figyeltem. Tankok, és a gyalogság a fal mellett. Az akadályt meg egyszerűen megkerülték. Nekem szerencsém volt, rám nem lőttek, pedig egy géppuska is lógott a vállamon”.
Azt is elmesélte, honnan szerzett fegyvert. „Először itt, a Műegyetem bejáratánál kaptam egy német vadászpuskát. Aztán páran elmentünk egy fegyverraktárhoz, lelőttük a lakatot, az őrt a sarokba állítottuk, és kiosztottuk a gépfegyvereket. Nekem kettő is jutott. Amikor visszajöttek a szovjetek, elástam őket egy üres telek végén.”
Nézzük a következő képet. A Bartók Béla út legelején lévő ház, teljesen szétlőve.
„Ehhez még van egy történetem. A bátyámnak élt itt egy barátja. Azon a napon, amikor visszajöttek az oroszok, már érezték, hogy valami történni fog. Le akartak menni az édesanyjával az óvóhelyre. Már a ház kapujánál jártak, amikor egy orosz katona gépfegyverrel rájuk lőtt. A fiút mi temettük el a kertben, egy ruhásszekrényt koporsónak használva.”
Szilágyi Zsolt más tragédiákat is felidézett, miközben azt a fotót néztük, amelyen emberek szemlélnek egy szétlőtt járművet, talán valamikori teherautót.
„A többsége fiatal srác. Talán harcosok, bár rendes fegyver sem jutott nekik. És könnyen lehettek áldozatok a pesti utcákon. Nem sokkal az expozíció után hárman át akartunk menni a másik utcába. Kettőnknek sikerült, harmadikunkat agyonlőtték. Még visszamenni sem tudtunk érte, mert akkor minket is lemészároltak volna.”
A következő képen egy dróttal felakasztott Lenin-mellszobor van – bár Szilágyi szerint a legizgalmasabb ebben az, hogy a háttérben felsejlő, alig-alig felismerhető kalapos férfi nem más, mint Bárány István, egykori úszó, sok olimpiai érem tulajdonosa. „Én vízilabdázóként jól ismertem. Véletlenül keveredett a képre.”
Az egyik legizgalmasabb fotó október 25-én készülhetett. A Szabadság téri szovjet emlékműről verik le az ötágú vörös csillagot. Itt többet is exponált, az a képe, amelyen éppen hullik le a csillag, miközben emberek futnak felé, már a közönség elé került néhány éve. Nemcsak ezért büszke rá, annyira, hogy most, a pólójára nyomtatva is viseli. Ezt érzi talán az események legfontosabb jelképének.
„Amikor lehullott a vörös csillag, az ott lévők elénekelték a magyar himnuszt. És mosolyogtak, örültek. Addig mikor láttam vidám embereket? Talán, amikor a focicsapat jól szerepelt. És most, tessék.”
Szilágyi képein többször feltűnik a Móricz Zsigmond tér és környéke, aztán a Belváros, a Szabadság tér, a Parlament előtti Kossuth-szobor. Szétlőtt házak, romok, pusztítás. Összeégett holttestek az utcán.
„Szovjet katonák holttestei. A többségük ázsiai külsejű, akiket ideküldtek.”
A soha nem látott fotók is bizonyítékai annak, mi történt, mekkora pusztítás folyt 1956-ban Budapesten.
Szilágyi Zsolt a filmtekercsekkel együtt menekült el az országból. Ausztriában egy fogorvos hívta vagy hívatta elő a negatívokat, s valószínűleg akkor készültek a papírképek is róluk.
„Egy újságírónő a táborban négyszáz dollárt ajánlott értük. Óriási pénz egy nincstelen menekültnek. Több, mint egy havi fizetés. Nem adtam oda neki. Ez az én hazámhoz tartozik. Én így, ezzel vittem el a hazámat magammal. És különben is, tudjuk, hogy a megjelent fotókat felhasználták a forradalmárok elleni eljárásban. Eltettem hát a képeket.”
Szilágyi Zsolt Magyarországon származása, ahogy ma is mondja, rossz káderlapja miatt nem tanulhatott tovább. Amerikában előbb fizikus lett, majd tizenegy év múlva elkezdett az orvosira járni, mert úgy gondolta, hogy így nagyobb szabadságban élhet. Sikeres szemorvos lett. „A mai napig tanulok és tanítok is”, tette hozzá. A gyerekeit nem tanította meg magyarul, Magyarországra először csak 1980-ban jött vissza. Addig nem, mert túl sok rossz emléke maradt itt. „Elhatároztam, hogy Amerika lesz az én új hazám. S így is lett. De most, hetven évvel később itt sírok a szülőhazám után.”
Pólóján ott a kép a lehulló csillaggal, s angolul a felirat: büszke magyar forradalmár vagyok. Adódik a kérdés: büszke magyar forradalmárnak tartja magát?
„Nem vagyok büszke. Gyászt érzek inkább. Kétségtelenül, itt lobbant fel a szabadság szikrája. De mi történt a forradalom leverése után, mennyit szenvedett a magyar nép miatta? Mi jött utána?”
Ám aztán arról beszéltünk, hogy a gyilkos megtorlás után talán azért lett szabadabb Magyarország, a „legvidámabb barakk” a szovjet világban, mert ’56 ezt érte el.
„Jó békében születni, de a történelem mégis azt mutatja, hogy mindig volt bánat, baj, sérelem, s ott a kilátástalanság a jövőt illetően. De az élet ilyen, ezt kell belátnunk. Dolgozni kell, megérteni a világot, és akkor boldogok lehetünk.”
A negatív elveszett, a papír megmaradt
Szilágyi Zsolt Altix márkájú fényképezőgépet használt. Az akkori NDK-ban gyártott kamera az ’50-es években népszerű volt Magyarországon is az igényesebb amatőrök között. Viszonylag fényerős optikája (1:2,9) miatt mostohább fényviszonyok között is lehetett használható képeket csinálni vele. „Kisfilmet”, úgynevezett Leica-filmet (135-ös szabvány méret) lehetett bele fűzni. A gép elég kicsi és könnyű volt. Egy tekercsen 36 képkocka fért el. Bár a használt film típusát nem tudjuk, akkoriban egyetlen legális beszerzési forrás az Ofotért állami vállalat volt, ahol leginkább relatíve alacsony fényérzékenységű Fortepan-filmeket forgalmaztak, néha NDK Agfa nyersanyag is elérhető volt.
A forradalom idején Szilágyi két tekercset lőtt el, szerinte 50–55 sikerült képpel. A filmet Ausztriában, menekülése után hívták elő. Az eredeti negatív akkor és ott elveszett, csak a papírkópiák maradtak meg.
Szilágyi Zsolt István (Szeged, 1936) profi vízilabda-játékos és üvegtechnikus fegyverrel harcolt az 1956-os forradalom és szabadságharcban.
Az Amerikai Egyesült Államokban elvégzett egyetemi tanulmányok után fizikusként részt vett a NASA számára kikísérletezett röntgenteleszkóp megszerkesztésében. Nevéhez fűződik a Napról készített első röntgenteleszkópos kép (1963), és ő a digitális képkészítési eljárás társfeltalálója (1968). Később szemészorvosként folytatta karrierjét.
Dési János
