„Nem lehetek eléggé hálás a Halász professzor által alapított tudományos műhely nyújtotta szakmai munícióért, amelynek eredményeképpen a közelmúltban akadémikus lehettem” – hangsúlyozta a szoboravató ünnepség köszöntőjében Dunai László, a BME Építőmérnöki Kar dékánja, aki mestereként és példaképeként emlékezett a kilencven éve született tudósra. Dunai László mindössze három évig dolgozhatott Halász professzorral utóbbi korai halála miatt, de, mint mondta, ez egész későbbi szakmai pályafutását meghatározta. A dékán – bemutatva Halász professzor nagy ívű életpályájának legfontosabb mérföldköveit– visszaidézte az inspiráló előadásokat, amelyek a hallgatóság körében is legendás hírnévnek örvendtek, és szólt a tanszéket a nemzetközi tudományos vérkeringésbe bekapcsoló, fáradhatatlanul munkálkodó nemzetközi hírű tudós pályájának egyéb momentumairól.
A BME Építőmérnöki Kara 2016-ban határozott a szoboravatásról, Zemly Ildikó szobrászművész alkotását a professzor lánya, Halász Katalin és Józsa János rektor leplezte le.
| Halász Ottó (Budapest, 1927-1986) mérnök, egyetemi tanár, az MTA tagja1950-ben szerzett jeles diplomát a mérnöki karon. Ettől kezdve az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem (ÉKME) Építőmérnöki Kara I. sz. Hídépítési Tanszékének, a BME Építőmérnöki Kar Acélszerkezetek Tanszék tanársegédje, később aspiránsa, adjunktusa, docense, majd 1966-tól egyetemi tanára volt. 1956-ban lett a műszaki tudományok kandidátusa, 1978-ban doktora. 1959-ben a hallei Műszaki Főiskolán szerzett hegesztő szakmérnöki oklevelet, a következő évben pedig az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemen doktorált. 1961 és 1966 között a dékánhelyettes volt, és 1968-tól haláláig az acélszerkezetek tanszék tanszékvezetőjeként tevékenykedett. Mindeközben 1964 és 1965 között az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodott Ford-ösztöndíjasként. Ekkor kialakított kapcsolatrendszere segítette a későbbi nemzetközi konferenciák megszervezését és – kollégái számára – az ösztöndíjak megszerzését. 1967 és 1973 között, majd 1981-től haláláig a BME Építőmérnöki Karának dékánja volt. Vezetőként kezdeményezte és valósította meg az Építőmérnöki Kar új tantervét, a kari számítástechnika és a laboratóriumi oktatás kiterjesztését. A Budapesti Műszaki Egyetem Építőipari Laboratórium ötletgazdája és első igazgatója volt 1973-tól. 1982-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Konzulensként szerepet vállalt egyes magyarországi acélszerkezetek (például a Paksi Atomerőmű, a dunaújvárosi Dunai Vasmű, a Nyugati pályaudvar) építésének és rekonstrukciójának megtervezésében, a tervek ellenőrzésében.A könnyű acélszerkezetek terén végzett kutatómunkája, az e téren, valamint a hazai hídépítés körében elért eredményei révén számos hazai és külföldi tudományos testület választotta tagjai sorába. Többek között az MTA Műszaki Tudományok Osztályának elnökhelyettese (1985–1986); a Tartószerkezeti Bizottság (1960–1968), a Műszaki Mechanikai Bizottság (1968-1986) tagja volt. Tagja volt az Építőipari Tudományos Egyesület Tartószerkezeti Szakosztály vezetőségnek (1970-1986); az IUTAM magyar nemzeti bizottságnak (1972-1986); a Nemzetközi Híd- és Magasépítési Egyesületnek (1967–1986) és a Column Research Council-nek (USA) (1970–1986).1964-ben megkapta az Akadémiai Díjat, 1973-ban a Munka Érdemrend arany fokozatát. 1984-ben lett a New York-i St. John’s University tiszteletbeli doktora. Számos cikket, egyetemi jegyzetet és szakkönyvet írt, több kézikönyvnél társszerzőként működött közre. |
forrás:bme.hu
