Magyar tudósnak régen volt olyan jó sajtója, mint amilyet mostanában Semmelweis Ignác kap szerte a világban. A koronavírus-járvány korszakában persze nem „az anyák megmentőjeként” emlegetik a 19. századi budai születésű orvost – ahogy Magyarországon szokás –, sokkal inkább a kézmosás atyjaként. Tudományos kiadványoktól bulvárlapokig sorra idézik fel a magyar szülész és sebészorvos történetét, aki tudatos megfigyelései segítségével jött rá a szó legszorosabb értelmében létfontosságú megállapítására.
Hullaházból a szülészetre
Semmelweis 1847-ben, 29 esztendős korában szülészorvosként dolgozott a bécsi közkórházban (Allgemeines Krankenhaus), ahol – csakúgy, mint más korabeli intézményekben – gyakori volt a gyermekágyi láz, amelybe sokszor néhány órával szülés után belehaltak az édesanyák. A kórházban két pavilonban helyezték el a nőket, az egyikben csak bábák voltak mellettük, a másikban orvosok – Semmelweis először arra figyelt fel, hogy ez utóbbiban sokkal többször előfordult a gyilkos láz.
Bécsben alig két évtizeddel korábban kezdték boncolással megállapítani a halálozások okát, és az számított tekintélyes orvosnak, aki maga végezte azt el – függetlenül attól, hogy milyen egyéb területen ténykedett. A doktorok véres köpenyben jártak: ez azt mutatta, hogy viselője éppen valami nehéz műtéten vagy boncoláson van túl. Az, hogy esetleg „mocskosan” vett részt egy szülés levezetésében, azért sem szúrt szemet, mert az idő tájt a fizikai kontaktust nem tették felelőssé a kórok terjedéséért. Az elfogadott nézet szerint azokat a miazma, vagyis a rossz levegő adta tovább: aki beteg lett, az belélegzett valamit a szabadban (ezért aztán nemigen szellőztettek).
Klórmész és ágynemű
Semmelweis először a kóresetek körülményeiből próbálta visszafejteni azok okát. Több teóriáját is elvetette, mígnem egy férfi kollégája a gyermekágyi lázhoz hasonló tünetek közepette halt meg – valójában vérmérgezésben –, miután megsebezte magát egy boncolás során. Ez vezette arra az elgondolásra, hogy az orvosi segédlettel szülő nők testébe is „hullák részecskéi” kerülhetnek – akkor még nem használták a vírus vagy a baktérium kifejezést –, és ebbe halnak bele. Már ez a meglátás is forradalmi volt, az pedig még inkább, hogy Semmelweis elrendelte: az orvosok és orvostanhallgatók kötelesek klórmészoldatos vízzel kezet mosni, mielőtt a szülő nőkkel foglalkoznak. (A klórmész adva volt, addig a rossz szagok ellen vetették be a kórtermekben.) A higiénia általános fontosságának felismerését mutatja, hogy kötelezővé tette az ágyneműcserét is, amikor új páciens került egy korábbi helyére. Az eredmény önmagáért beszélt: a szülészeten az egy évvel korábban még 18 százalék fölötti halálozási arány azonnal 5 százalékra csökkent a kézmosás bevezetése után, még egy évre rá pedig alig 1 százalékos volt.
Ez is kevés volt azonban Semmelweis elismeréséhez. A kollégák zokon vették, hogy betegség terjesztőjeként kezelte őket, a higiénés kiadásokat a bécsi kórház vezetése sokallta, így a magyar orvos szerződését nem hosszabbították meg. Mindennek ellenére 1865-ig, tragikus módon egy vérmérgezés miatt bekövetkezett haláláig, küzdött elmélete és gyakorlata elfogadásáért, nem sok sikerrel.
Egy úttörő angol úrilány
Pedig időközben mások is rájöttek a higiénia fontosságára. A gazdag bankárlányból az egészségügy elhivatott harcosává lett angol Florence Nightingale 1853-ban, a krími háború idején, a törökországi Scutariban (ma Üsküdar) volt vezetőápolónő sebesült brit katonák tábori kórházában. Érkezése előtt a halálozások alig tíz százaléka volt visszavezethető a harctéri sebesülésekre, a nagy többség fertőzésekbe, a szörnyű körülmények miatt tomboló tífuszba, kolerába és hasonlókba pusztult bele. Nightingale azt vallotta, hogy az emberi test a pórusokon és a tüdőn keresztül szabadul meg a saját szemetétől, amely ily módon a betegek ágyneműjére kerül, éppen ezért elrendelte annak napi cseréjét. Ugyanezen okból írta elő a kézmosást – hogy a szennyezett bőrfelületek ne érintkezzenek –, valamint a gyakori fürdetést, a szellőztetést, a helyiségek sűrű takarítását. Működése nyomán kétharmadával mérséklődött a katonák halálozási aránya, nem véletlen, hogy 1857-ben már a frissen gyarmatosított Indiában is az ő közreműködésével vették fel a küzdelmet a brit hadsereget sújtó kolera ellen. Nightingale módszereit is nehezen fogadták el a kor orvosai, ám ő statisztikai kimutatásokkal tudta azokat alátámasztani. Későbbi szakmai élete is jóval sikeresebb volt, mint Semmelweisé, a modern betegellátás egyik megteremtőjeként tartják számon.
Tudományos eszközök
Semmelweis és Nightingale megfigyeléseken, tapasztalatokon alapuló eredményeinek tudományos alapjait nagy kortársuk, Louis Pasteur találta meg. A természettudomány számtalan területét megújító francia kémikus és mikrobiológus nevét a köznyelvben a „pasztörizálás” őrizte meg. Ő fedezte fel, és igazolta kísérletekkel, hogy a különféle folyékony élelmiszerek (például a tej vagy a sör) megfelelő hevítése elpusztítja a bennük található, erjedést kiváltó mikroorganizmusokat, amelyek az emberi szervezetbe kerülve betegségeket okozhatnak. Pasteur tovább is lépett ennél, amikor azt állította, általában úgy lehet elkerülni állatok és emberek megbetegedését, ha megakadályozzuk, hogy az ezeket hordozó baktériumok bejussanak a szervezetükbe. A kórokozó-elmélet nem volt újdonság, de Pasteur kísérletekkel, tudományos eredményekkel igazolta annak helyes voltát, ezekre támaszkodva sürgette a fertőzések megelőzését az orvoslásban.
Reklám és ellenreklám
Az 1870-es években már egyre inkább elterjedt a kézmosás az európai kórházakban – nem kis részben a Pasteur elméletét a gyakorlatba átültető angol sebészorvos és egyetemi tanár, Joseph Lister jóvoltából –, de világszerte csak jó száz esztendővel később vált általánossá. A hétköznapi kézmosás megítélése pedig igencsak hullámzó volt a 19–20. század fordulója óta. A tudósoknak köszönhető látványos gyógyítási sikerekre hamar rárepült az ipar, a megelőzés, az egészségmegőrzés fontosságát hangsúlyozva a szappanok, háztartási tisztítószerek gyártói a reklámpiac legnagyobb szereplői között voltak évtizedeken át, a gyermeknevelés egyik alapkérdése lett, hogy „mostál kezet?”. Aztán a 20. század vége felé az inga visszalengett: sokan hangsúlyozták, hogy a túlzott tisztaság tönkretette az emberek immunrendszerét, felelős egy csomó légúti betegség vagy allergia kialakulásáért. Egy kis kosz nem árt meg egyetlen gyereknek sem – adták ki az új irányvonalat a természetközeliség jegyében. Gyakorló szülők tudják, hogy van ebben valami – de nem most kell ennek érvényt szerezni. Járvány idején nem lehet eléggé igazat adni a kézmosás apostolainak, azaz Semmelweisnek és tudós társainak.
Sz. M.
|
|
|
|
