• Aki ismeri önt, tudja, hogy tősgyökeres XI. kerületi. Milyen volt itt gyermeknek lenni?
Nagyon jó. 1961 augusztusában születtem a Vas utcai kórházban. Édesanyám onnan egyenesen a szentimrevárosi lakásunkba hozott haza. Azóta is ez az otthonom. A Váli utcai Általános Iskolában, a mai József Attila Gimnázium épületében kezdtem meg a tanulmányaimat. Csintalan, ám engedelmes gyerek voltam, tanulni nem szerettem, de iskolába járni nagyon. Nem is gondoltam volna, hogy felnőttként iskolába kell járnom minden nap. Különösen nagy hatással voltak rám a pedagógusok, akikre példaként tekintettem. Ilyen volt az egykori igazgatóm, a híres színművész édesapja, Szombathy Gyula, aki szigorú, de nagyon szerethető alakja volt az iskolának és szüleim jó barátja. Vagy például a Petőfi Sándor Általános Iskola legendás igazgatója, Beleznay Andor is, aki soha nem tanított, de mindig ittam szavait, és élete végéig folyamatosan jó kapcsolatot ápoltunk. Már igazgató voltam, amikor megismerhettem Nemeskürty Istvánt, aki nem mellesleg a Gárdonyi Géza Általános Iskola egykori diákja volt. Ő is nagyon inspiráló személyiség volt, ő ösztönzött arra is, hogy alapítsuk meg a Pedagógus Színházat, amely közel két évtizedig működött, és az ország minden területéről bevontuk a tanárokat, hogy évente bemutassunk egy-egy új produkciót. A leginkább büszke a Csíksomlyói passióra és a Süt a nap című darabra vagyok, amellyel csaknem az egész országot bejártuk.
• Kanyarodjunk vissza kicsit az elejére. Mikor döntött úgy, hogy tanár lesz?
Viszonylag hamar, talán már alsósként. Ennek ellenére az általános iskola végén a szüleim úgy látták jónak, ha gimnázium helyett inkább olyan iskolában folytatom tovább a tanulmányaimat, amely szakmát ad a kezembe. Nem azért, mert ne támogatták volna a képzésemet, hiszen édesapám technológus, édesanyám jogász volt, tudták, mennyire fontos a gyermekük iskoláztatása. Ugyanakkor szerettek volna mielőbb biztonságban tudni. Idősebbek voltak, és féltek, ha történik velük valami, akkor mihez kezdek egyedül a nagyvilágban. Ezért a Közlekedésgépészeti Szakközépiskolába kerültem, ahol autószerelőnek tanultam, ott szereztem érettségit és hivatásos jogosítványt is. Viszont a szakmában egy percig sem dolgoztam. Helyette továbbtanultam. Több mint húsz évet töltöttem iskolapadban, két főiskolai, egy egyetemi diplomát és két szakvizsgát szereztem.
• Mikor és hol kezdődött a tanári pályafutása?
1984-ben kezdtem el tanítani az Egry József Általános Iskolában. Ezzel párhuzamosan másodállásban a BME Tanárképző Intézetében vállaltam munkát, ahol neveléstörténetet oktattam. 1991. december 17-én neveztek ki a Gárdonyi Géza Általános Iskola élére, ami az elmúlt közel három évtizedem minden napját meghatározta. Mindig eszembe jutnak édesanyám szavai, aki a kinevezésem hírére a következőt mondta: „Ne felejtsd el fiam, hogy nem igazgatóként születtél, és valószínűleg nem is úgy fogsz meghalni!”. Így igyekszem az iskolavezetést a rám bízottak szolgálatának tekinteni.
• Ez miben nyilvánul meg?
Neveléstörténetből azt tanultuk, hogy az ember jellemét három dolog határozza meg. Az egyik a genetika, a másik a neveltetés, a harmadik a szabad akarat. Én mélyen vallásos családban nőttem fel, ahol a szeretet és a türelem meghatározta mindennapjainkat. A szüleim nagyon szerettek. Nemcsak engem, az egész világot. Édesanyámhoz bárki segítségért fordult, számíthatott rá. Édesapám, aki négy évet töltött szovjet hadifogságban, soha nem kesergett. Élete végéig meg tudta őrizni a derűjét, hihetetlenül türelmes és bölcs ember volt. Én ebben a szeretetteljes közegben nőttem fel, és számos olyan fontos útravalót kaptam tőlük, ami szerint mai napig élem az életemet.
• Például?
Mindig a gyerekek érdekeit nézem. A személyes kapcsolat, a bizalmi viszony kialakítása azért is fontos számomra, mert így a diákok sokkal inkább otthon érezhetik magukat az iskolában, tudják, mire számíthatnak az intézmény falain belül. Az igazgató munkája elsősorban nem az irodában zajlik, hanem a rábízott gyermekek és felnőttek között. A reggeleim épp ezért úgy indulnak, hogy minden tantermet személyesen járok végig, és ellenőrzöm, hogy tisztaság van-e bennük, az ügyeletes kollégák a helyükön vannak-e, hogy rendben felkészültünk-e a tanulók fogadására. Ez-után pedig a kapuban várom a gyerekeket. Ilyenkor tudok a családokkal pár mondatot váltani, ilyenkor mesélik el, ha valami lényeges dolog történt az életükben. Én hiszek a közösség és a szeretet erejében, és végtelenül hálás vagyok azért is, hogy a tantestület szenzációs pedagógusokból áll. A kollégáim mindegyike kiváló, okos, szorgalmas és kreatív szakember, és – ami talán ennél is fontosabb – mind jó ember. Igyekszünk mi is közösséget építeni. Ilyenkor kivételesen nem a gyerekek, hanem a tanári kar áll a középpontban. Az adventi és a tavaszi tárlat megnyitója alkalmat nyújt arra, hogy a szülőkkel is kialakítsunk szorosabb személyes kapcsolatot. Persze az sem mellékes, hogy szakmailag is igyekszünk maximumot nyújtani, az iskolánk diákjai az országos kompetenciamérésen rendre a felső egy százalék között teljesítenek, ami nagyon nagy szó. A pedagógiai módszerünk hatékonyságára a legnagyobb visszaigazolás mégis az, hogy a korábbi diákjaink szülőkként hozzánk íratják be a gyermekeiket. Ennél nagyobb elismerés szerintem nem is kell.
• Ha már elismerések… Számos rangos kitüntetést vehetett át az évtizedek során szakmai munkájáért. Most pedig a kerület legnagyobb díját, a díszpolgári címet is elnyerte. Hogyan éli ezt meg?
Én soha nem kerestem a kitüntetéseket, nem ezekre hajtottam. Most is zavarban vagyok, mert bár szívügyem a kerület, annyi nevet tudnék felsorolni, aki szerintem méltó lenne erre a címre. Ez nem jelenti azt, hogy ne örülnék neki, hiszen ezer szállal kötődöm a lakóhelyemhez, sőt.
Ez valahol olyan, mint a viszonzott szerelem. Nekem
Szentimreváros, Újbuda az, ami Petőfinek volt az Alföld. Ez a szülőföldem. Itt voltam gyerek, itt alapítottunk fészket a feleségemmel, és itt született a kislányunk is. A legbüszkébb rá, az unokámra, a vejemre, a családomra vagyok. Ide kötnek a gyökereim, és itt kaptam szárnyra. Ha meglátom a Móricz Zsigmond körteret, tudom, hogy itthon vagyok.
K. A.
|
|
