• Ritkán van alkalmam egy sormintafenoménnal beszélgetni. Most megjelent életrajzi könyve szerint annak számított általános iskolás korában...
Ám a megelőző mondat úgy szól, hogy a többi tantárgyból nem túl jól szerepeltem. Nem érdekelt. Kétszáz „o” betűt leírni unalmas, de sormintát nagyon szerettem csinálni. És nagyjából így is maradtam.
• Azóta azért fejlődött, ezt sok tárlat bizonyította. Milyen jó lenne arról beszélgetni, mekkora siker volt a legutóbbi az újbudai B32 Galériában. De a vírus kétszer is elvitte, alig pár napig volt látható.
Két napig.
• Szomorú volt?
Nem. Miért is nem? Talán mert az 53. önálló kiállításom volt. És már talán nem akkora esemény nekem. Azért az nóvum, hogy nem találkoztam készen a kiállítással. A Vojnich rendezte (Szüts Miklós festőművész felesége – a szerk.). Cserébe láttam egy nagyon helyes tárlatvezetést Alföldi Robival, megnézhető a Facebook-on. Azért a képeket ismerem. A B32, a korábbi Bartók Galéria meg régi törzshelyünk nekünk, mondhatnám dicsekedve. Tizenöt éve számos tárlatot szervezünk ott. Nagyon jó hely, szeretem.
• Mitől jó egy hely?
Attól például, hogy kedvesek és segítségre készek az ott dolgozók. Sokat számít a tér és a világítás. Ez a terem egy hosszú cső. Bizonyos szempontból nem ideális, de jópofa dolgokat lehet megvalósítani benne. Most a terem végében lévő falra csak egyetlen kép került – ettől hirtelen rangot kapott. Szeretem a helyet, jól rendezhető, és édesek az ott dolgozók. Ráadásul olyan nagyon sok jó hely nincs is.
• Egy befutott festőnek mennyire számítanak ezek a galériák? Az igazi gyűjtők már a műteremben lecsapnak a jobb darabokra.
A rendszerváltásig mi olyan nagyon nem érdekeltük a galériásokat. Addigra viszont már kialakult, hogyan működik a rendszer, nem érte meg sem nekünk, sem a galériásnak, sem a gyűjtőknek, hogy rajta keresztül keressék a képeinket. Ez olyan kicsi piac, hogy a gyűjtők többségét személyesen ismerem. El tudnak jönni a műterembe, itt vásárolnak, van egy ilyen művészsimogató szerepe is ennek. Még ha ez elvisz is pár órát az ember életéből – mondom most pimaszul.
• Jelentések a bányából...
Már zajlott ez a rohadék járvány. És azt posztoltam először, hogy a bányában azért dolgozom – ahogy a klasszikus viccben szerepel. Ennek nagy visszhangja lett, ezután elkezdtem felrakni a Facebookra a képeket, amiket festettem, és mindegyikhez efféle bányászfelvezetést írtam. El is keltek. Karácsonykor nem lehetett utazgatni, vendéglőbe járni, maradt a középosztálynak erre is pénze.
• Nem fáj a szíve, amikor meg kell válni egy képtől?
De, időnként nagyon. Szoktam is sírni a Vojnich válltömésén miatta, aki erre azt mondja: ne nyafogjál, fessél másikat.
• Milyen igaza van...
A múltkor valamelyik képétől ő nem akart megválni, és akkor én mondtam neki: klasszikust fogok idézni. Ne nyafogj, fess egy másikat. Én egyébként minden nap dolgozom, ez tartja össze az életemet. Kérdezték, hogy bírjuk a bezártságot, a járványt. Azt feleltem, nekünk nagyjából ez máskor is az életformánk. Beülök reggel az autómba a Kelenhegyi utcában, ahol lakunk, és eljövök a műtermembe, az Ulászló utcába. Még Újbudáról sem lépek ki. Ami hiányzik, az az esti kultúrprogramok és a barátkozás. Még ha szervezünk is Zoomon baráti találkozókat, az azért egészen más.
• Az, hogy milyen a hangulata a vírustól, politikától, mennyire vehető észre a képeken? Mennyire lehet majd megmondani, hogy na, a Szüts mester ekkor jókedvű volt, ekkor meg nem?
Nem látszik. Vagy látszik. Menjünk sorba: van egy általános politikai közérzetem és egy magánemberi közérzetem, ebbe a vírus is beletartozik, meg hogy a gyerekeimmel is csak az utcán találkozhatom. És vannak a képek. De a napi történések nincsenek a képekkel közvetlen kapcsolatban. Nagyképűbben mondva, annál azért súlyosabb vagy általánosabb kérdésekkel foglalkozik a művészet, mint a napi aktualitás. Még ha olyan is előfordul, de az egy másik műfaj. Nyilván akadnak drámai pillanatok, amelyek hatottak, akkor azt meg is neveztem. Például éppen festettem egy képet, amikor megtudtam, hogy meghalt Esterházy Péter. Ennek az lett a címe, hogy Búcsú – és ez egy elég durva hangú kép. De az ilyesmi ritka. Az ő halála nagyon megrendített.
• Barátok voltak, jelent meg közös könyvük is.
De a könyven innen és túl, nekem ez egy nagyon fontos barátság. Minden önsajnálaton felül, mindennap hiányzik, maradt egy üres hely azóta a szívemben.
• Mással is dolgozott, aki más műfajban alkot?
Jelent meg közös könyvem Závada Palival, aminek éppen most jött ki egy új kiadása. Wanderer – nagyon mulatságos az új verzió is. (A kötetről a Pont magazin februári számában is szó lesz – a szerk.). Ebben már csak pár képem van a budaörsi Ótemetőről, de az elsőben végig az én fotóim szerepeltek. Jó móka volt. Még helikoptert is béreltünk, hogy fölülről fényképezhessek. Úgy féltem, majd’ betojtam. A pilóta leszedte az ajtót, egy kézzel fogtam a fényképezőgépet, a másikkal kapaszkodtam. Egy kis vacak biztonsági övvel voltam csak bekötve, ami még utána is engedett. Rettenetes.
• Ki hinné, hogy egy festő élete néha annyira izgalmas, mint egy kommandósé.
Néha. Pali igazi fotómániás, többek között a Fortepanból – ami az utóbbi idők egyik legnagyobb találmánya – és a helytörténeti múzeumból keresett az új kiadáshoz képeket.
• Köztudott, hogy elég határozott véleménye van a politikáról.
És egyre rosszabb. De ezt igyekszem kizárni. Festés közben – hogy patetikusan fogalmazzak – az elemi létproblémákkal van elfoglalva az ember, keresi a választ, miért élünk. És a technikai megoldással. Ebbe nem fér bele, hogy Orbán Viktor éppen mit mondott, még ha van is róla véleményem. Pár éve a feleségemmel kávéztunk a gangon, és megjegyeztem, én igyekszem mindent megtenni, hogy ez a rémes és antidemokratikus vircsaft elmúljon. De csendben mondom, nekünk a privát szociális életünk addig működik, amíg ez a rendszer fennáll. Mert ennek vége csak valami kataklizmával lehet, és akkor ki fog képeket venni? Kisebb gondja is nagyobb lesz annál az embereknek.
• Olvastam az életéről szóló könyvet („A Földön élni ünnepély” – a szerk.). Hosszan ír arról, hogy az ’50-es, ’60-as években miként éltek a mainál összehasonlíthatatlanul rosszabb és kilátástalanabb viszonyok között, nélkülözésben. Mégis elég vidáman.
Egyfelől az apámnak nagyszerű humorérzéke volt. Másfelől a mamám egy boldogságtehetséges ember volt. Azt, hogy az ünnepekből ünnepet kell csinálni, nagyon tudta. Rettenetesen szegények voltunk, de majdnem mindenki az volt. Én ebből vajmi keveset vettem észre. ’51-ben kezdtem iskolába járni, kevesen voltak feltűnően jobb körülmények között. Na és, nekik nem tíz deka vajat lehetett egy hét alatt szétkenni, hanem húszat. Elmúlt.
• Ez is el fog. Addig is, tessék sokat festeni.
Dési János
|
|
