• Van pár film, amit minden évben megnézek: Dolce Vita, Nagyítás, Annie Hall, a magyarok közül például a Fényes szelek. És mindig elcsodálkozom rajta, milyen jó. Hogyan került ebbe a produkcióba? Huszonöt–huszonhat év körül járhatott akkor. Jancsó már neves rendező, több nagyfilmje világsiker.
Én pedig túl voltam már Szabó Istvánnal az Álmodozások korán, az Apán, meg néhány más filmen is. Miklóssal talán egy vetítésen találkoztam, odajött, bemutatkozott. Halál udvarias, kedves pasas volt. És a jellegzetes magas hangján azt mondta: „nagyon szeretném, ha a következő filmemben játszanál. Írtam neked egy szerepet”. Borzasztóan meg voltam tisztelve. 1968 augusztusában forgattuk Veszprémben a filmet. Egy András nevű srácot játszottam a szürke ingesek közül, aki nem sokkal korábban szabadult egy koncentrációs táborból.
• András valami olyasmit mond, ami akkor nagy dolog volt, hogy engem nem érdekel az ideológia, én biológus akarok lenni.
Igen. Valahogy így. És ebben a filmben éneklem el azt a különös dalt, a Bábeli fogságban-t. Most, erre a beszélgetésre készülve, 53 év után újra megnéztem a Fényes szeleket. Szerepelt benne az öcsém is, és egy csomó kitűnő színész, Drahota Andreát, Verebes Pistát láttam fiatalon Kozák András, Balázsovits Lajos mellett. Még Kern Andrist is felfedeztem egy pillanatra.
• És az énekesnő Kovács Kati az egyik fontos szereplő...
Igen. Most döbbenten fedeztem föl, hogy csárdást táncolok Kovács Katival a veszprémi főtéren. Én egy helyes srácot játszom, aki nem hajlandó elárulni a társait, de ugyanakkor barátságot köt a nékoszos diákforradalmárokkal (Nékosz – Népi Kollégiumok Országos Szövetsége – a szerk.). Blaskó Péter, Szombathy Gyuszi is feltűnik.
• Az a „különös dal” egy zsoltár, talán a 137., amelyikben a zsidók Babilon folyóinál a fogságot idézik föl. Ráadásul magyarul és héberül is elénekli.
Én ezt a dalt nem ismertem, Miklóstól magától tanultam. És utánam később Kovács Kati az, aki igazán szépen el-énekli.
• Történelmi az időpont is, amikor forgatták a filmet.
Igen, 1968 augusztusa. A csehszlovákiai bevonulás. A veszprémi főtéren ért minket a hír, hogy „elfoglaltuk” Csehszlovákiát. Döbbenetes volt, ahogy a forgatás és a történelem találkozott. Éreztük, hogy ez őrületes politikai esemény.
• És ez a párizsi diáklázadások kora is.
Bizony. Most, hogy újra megnéztem a filmet, vettem észre a feliratot a háttérben egy házfalon: Ez még csak a kezdet, folytatjuk a harcot – a párizsi diákok egyik jelszava.
• A film arról is szól, hogy az igaznak vélt ügyért milyen áldozatokat szabad meghozni, vagy szabad-e másokat rákényszeríteni a „mi igazságunk” elfogadására.
Bár a film a ’40-es évek második felében játszódik, természetesen legalább annyira szól a ’60-as évekbeli Magyarországról is. Ha akarjuk, vannak a reformkommunisták, a központi bizottság, a rendőrök. A lemondott, lemondatott Drahotának a film végén azt mondják: leszel te még miniszter. Lehet találgatni, kire utalhattak. Amúgy nem egy lélektani film ez. A legjobbak a totálképek. Ahogy ott táncolunk Veszprém kellős közepén. Ahogy kiszorítják a nékoszosok a papoknál tanuló diákokat, bennünket a térről. Van az egésznek egy sodró lendülete. Ha akarjuk, akkor ott a „létező szocializmus” története. Gondolom, ezt 1968–1969-ben elfogadtatni nehezebb is lehetett. Mert nyilvánvalóan napi politikai üzenete volt a filmnek.
• Jancsó elmagyarázta, miről szól ez a film? Vagy csak annyit mondott, állj oda, nézz oda, menj oda?
Miklósnak később több filmjében játszottam, jóban is voltunk, nagyon tiszteltem. Ő nem sokat foglalkozott a lélektannal, és azzal sem túl sokat, hogy megmagyarázza nekünk a dolgokat – de hát olyan sokan szerepeltünk ebben a filmben. Több százan is részt vettünk minden nap a forgatáson. Meg volt koreografálva a tömegmozgás. Nála mindig az a szabály működött, hogy nem szabad megállni, még ha két ember beszélgetett, akkor is mozogni kellett. A színészek mozgásával fejezett ki konfliktusokat, megegyezéseket, ellentéteket. Képben gondolkodott. Balázsovits vörös ingében, a mi szürkénkben, a papokban a fekete reverendában. A veszprémi vár málladozó házfalai is megszólalnak. És a Jancsó-beállítások. Már az első is legalább öt–hat perces. Az a híres Jancsó-kazetta. Akkor még filmre dolgoztak, és egyszerre mondjuk ötpercnyi filmet lehetett betölteni a kazettába. De Jancsónak csináltak olyat, amibe tíz is belefért. És egy ilyen tízperces snittet rengetegszer el kellett próbálni, hogy mire elindul a kamera, mindenki tudja a dolgát. Ha csak egyvalaki hibázik, az egészet elölről kell kezdeni. Bonyolult rendszer szerint mozognak a szereplők, a statiszták, a kamera – az egészet nagyon össze kell hangolni. Sokszor órákig gyakoroltuk. Emlékszem, gyakran egész nap próbáltuk, és csak a nap végén vettük fel az aznapi jelenetet.
• Ma már 20–30 másodperc is hosszú, de itt mégsem érzed azt, hogy unalmas.
Mert minden mozog. És egy pillanatig sem érdektelen, ami történik. Színt adnak neki a dalok, a korszak mozgalmi dalai, amelyek elhangzanak.
• Maga a cím a Sej a mi lobogónkat című dal egyik sorából származik.
Sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják, lalala, holnapra megforgatjuk az egész világot.
• Hogyhogy engedték ezt a filmet bemutatni?
Most vettem észre, hogy a vége felé ott egy közeli Drahota Andreáról. Ahol megtörik a film. Szerintem ezt a jelenetet utólag rakták bele – biztos volt valami oka ennek. Nyilván kemény csaták kellettek, hogy be tudják mutatni. Lehet, hogy az ára az volt, hogy itt valamit ki kellett cserélni. A művészet, a filmek akkor nagyon lényegeseknek számítottak. A hatalomnak is, és közben mégis sokat el lehetett mondani az aktuális világról.
Dési János