Mi a személyes véleménye a Móricz Zsigmond körtérre tervezett emlékműről, mit szól ehhez a megközelítéshez, ehhez a formabontó koncepcióhoz?
Nagyon izgalmasnak találom. Számomra az a legérdekesebb, hogy a lehető legközelebb hozza a forradalom emlékét a mindennapi élethez. Nem kiugró emlékjel, mint a szobrok vagy obeliszkek, amelyek az ember fölé magasodnak, hanem a hétköznapi élet szintjén van elhelyezve. Hatalmas szabadságot ad az emlékezőnek, aki azzal, hogy a Gombát körbejárva elolvassa a feliratot, részesévé válik az emlékezés folyamatának. Ez egy teljesen új szemlélet, ami nem hasít bele az életbe, nem ugrik ki elénken, hanem szó szerint belesimul a létezés és a gondolkodás síkjába.
60 év alatt több olyan generáció is felnőtt, amely tagjainak nincsenek személyes emlékei a forradalomról, sőt, sokaknak a kommunista diktatúráról sem. Hogyan lehet számukra megőrizni az emlékeket, hogyan lehet érzékeltetni nekik 1956 jelentőségét?
Az ünnepeknek és az emlékjeleknek kétségtelenül nagy szerepük van ebben, de attól félek, hogy ez önmagában már nem elég, az érdeklődés felkeltéséhez vagy egyáltalán az emlékek ébren tartásához ez kevés. Erre alapvetően az oktatásnak van lehetősége. Ebből a szempontból minden olyan tevékenység fontos, ami ismereteket közöl, az emlékezés legfontosabb formája ezen generációk számára ugyanis a megismerés. Meg kell ismerniük, meg kell ismertetni velük a történetet, mert akkor a részletek iránt is fogékonyabbá válnak.
Mi a tapasztalata, a fiatalokat mennyire érdekli a történelem? Érdeklődéssel fordulnak az ‘56-os események iránt? Milyen ismeretekkel rendelkeznek az akkor történtekről?
Az a benyomásom, hogy a múlt és a múlt történései kevéssé érdeklik a fiatal generációkat. Az ‘56-os ismereteik olyanok, mint a történelmi ismeretek általában: vázlatosak, töredezettek, helyenként zavarosak. A jelenkor, vagyis a 20. század története meglehetősen nagy hátrányt szenved el ezen a téren, mert a hétköznapi gondolkodás ennek az időszaknak a feldolgozását általában valamiféle politikai kérdésnek tartja, és a politika manapság nem túlságosan vonzó.
Az 50 éves jubileumi ünnepségekhez képest mi az, amit a 2016-os emlékév lebonyolítása során másképp érdemes csinálni? A forradalom évétől egyre távolodva, milyen szempontok válnak fontosabbá egy ilyen mérvű szervezőmunkánál?
Az 50. évforduló abszolút balszerencsés volt, mert 2006 válságos esztendeje volt a magyar demokráciának, az akkor lezajlott események erősen elterelték a figyelmet az emlékezésről. Most annyi előnyünk mindenképpen van, hogy a helyzet nyugodt. De hogy a kérdésre is válaszoljak, ‘56 meggyőződésem szerint nem csak a mártíromságról, a bukásról, a megtorlásról és a gyászról szól. 1956 egy szabadságünnep, és szerintem ez a legfontosabb mondanivalója. Ami akkor történt, az példa arra, hogy kilátástalan és kedvezőtlen körülmények között is lehet értelmes módon cselekedni a szabadság érdekében. Én ezért a megemlékezéseknél erősen elvinném a hangsúlyt november 4-étől október 23-a irányába.
Az ön által vezetett szervezetnek milyen szerepe van a forradalom emlékeinek megőrzésében?
Az 1956-os Intézet Alapítvány – mint önálló entitás – 2011 végén megszűnt, azóta az Országos Széchenyi Könyvtár osztályaként dolgozunk tovább. Mi a magunk eszközeivel elsősorban a forradalom történetének megismeréséhez és megismertetéséhez próbálunk hozzájárulni. A rendelkezéseinkre álló ismereteinket kínáljuk fel és adjuk tovább azoknak, akiket ez érdekel. Munkatársaink Magyarországon és világszerte is rengeteg előadást tartanak a témában, kiterjedt fotóadatbázisunk, könyvtárunk és kézirattárunk mindenki előtt nyitva áll. Ezek mellett Oral History archívumunkban közel 1200 életútinterjút őrzünk hangfelvétel formájában javarészt olyanoktól, akik fontos szerepet játszottak a forradalom idején. Ez az egyedálló gyűjtemény igazi kincs a kutatók számára.
G. A.
