A Hanuka nem szerepel a Tórában, mégis a külvilág előtt ez az egyik legismertebb, talán ezt tartják a legzsidóbb ünnepnek. Sokan „zsidó karácsonynak” is nevezik, bár ha a kronológiát nézzük, akkor inkább a karácsony lehetne a „keresztény hanuka”.
De mit is ünneplünk ilyenkor?
A szó maga azt jelenti: „felavatás”. Azért használjuk ezt a kifejezést, mert a zsidók újra Isten szolgálatába állították a jeruzsálemi szentélyt.
A Hanuka annak a (rész)győzelemnek állít emléket, amit a makkabeusok három évig tartó szabadságharc után arattak az Izraelt elfoglaló „szíriai görögök” fölött. Ám ekkor harcolni kellett a zsidó közösség azon tagjai ellen is, akik a többistenhívő hellenizmust mint új világvallást támogatták, és ezért gyökeres változtatásokat akartak a zsidó vallásgyakorlatban.
A harc első része i.e. 165-ben, a jeruzsálemi szentély visszafoglalásával ért véget. A győzelemmel helyreállt Izrael szuverenitása is. A korszak rabbijai már egy évre rá vallástörvénybe iktatták ezen örömünnep megülését. A héber Bibliában nem szereplő Makkabeusok könyve szerint a héber kiszlév hónap 25. napján kivilágították Jeruzsálem városát, vidámság, öröm és fény hirdette a szabadságharc győzelmét.
A felkelés első vezetője a Modiin városából származó Jehuda, aki a Hasmóneus családhoz tartozó Mátitjáhú fia volt. A hős katona a „makkabi”, azaz pöröly nevet kapta a közösségétől. Ő, illetve testvérei, Johánán, Eliézer, Jonatán és Simon még évekig harcoltak az ország függetlenségéért, ám a Hanuka ünnepe minden esztendőben a győzelemre emlékeztette a zsidó népet.
Mátitjáhunak mind az öt fia hősi halált halt, ám a legkisebb, Simon i.e. 142-ben már fejedelmi (azaz királyi) rangot viselt, és megalapította a Hasmóneus-dinasztiát.
A Hanuka nyolc napja alatt a zsidó liturgia is hangsúlyt helyez a 2200 éves ünnepre. Naponta legalább három alkalommal toldjuk be mindennapi imáinkba a következő néhány sort:
„Mátitjáhu hasmóneus főpap és fiai korában, amikor a gonosz görög uralom néped, Izrael ellen támadt, hogy Tórádat elfeledtessék velük, s hogy elszakítsák őket kedvelt törvényeidtől, Te azonban nagy irgalmadban melléjük álltál szükségük idején, megvívtad perüket, igazságosan ítélkeztél és bosszút álltál értük. Az erőseket a gyengék kezébe adtad, sokakat a kevesek, tisztátalanokat a tiszták, gonoszokat az igazak, bűnösöket a Tórával foglalkozók kezébe. Nagy és szent nevet szereztél Magadnak a világban, Izrael népednek pedig mindmáig tartó megváltást. Ezután eljöttek fiaid Szentélyed csarnokába, megtisztították hajlékodat és megszabták a Hanuka nyolc napját, hogy hálát adjanak és magasztalják nagy nevedet.”
Igen, a zsidók egy szabadságharcra emlékeznek, meg arra a csodára, hogy amikor felszabadították és megtisztították a szentélyt, akkor csak egy napra elegendő olaj volt annak szent mécseséhez, a menórához, ám ez kitartott nyolc napig, amíg újat és kóser olajat nem tudtak préselni. Ez az egyik csoda.
A másik csoda pedig az, ahogyan kiálltak a zsidók a saját hitükért, zsidóságukért, a Tóráért, amit az Örökkévaló adott át számukra. A makkabeus szabadságharc előtt nem volt arra példa, hogy valaki az életét a vallása, az istene érdekében áldozza fel.
Ez volt az első vallási alapon vívott háború, és a zsidók, az első monoteista vallás hívei voltak az elsők, akik készek is voltak hitükért és istenükért meghalni. És ez nemcsak vallásháború volt, hanem az első polgárháború is, hiszen itt a judaizmus mellett elkötelezett zsidók szembefordultak a hellenizálódott, azaz a görögséggel asszimilálódott, vallásukat elhagyó zsidókkal.
Az a fény, ami ennek a győzelemnek a szimbóluma, jelenti a zsidó nép szellemi erejét, a szellemiséget és a lelkesedést is. Fény, amely kiolthatatlan, a makkabbeus hősöktől kezdve végigkísérte a zsidókat, néha bátorságot adott, néha vigaszt, máskor meg reményt.
Sosem felejtem el azt a képet, ami 1932-ban készült Németországban: a térre nyíló ablakban ott áll a hanukai gyertya, miközben szemben ott feszít a horogkeresztes zászló. Ez a fotó egyszerre szomorú és felemelő. Tudni lehet, mi lett a gyertyát kitevő család sorsa, de a kép azt is üzeni: van, kell a remény!
Szerencsére ma oly korban élünk, amikor megint hirdethetjük a Fényt, a csodát, amire mindenkinek büszkének kell lennie. Én is nyolc napon át minden este gyertyát gyújtok a családommal, a barátaimmal, a közösségemmel. Együtt vagyunk, mert együtt vagyunk erősek, és együtt vagyunk büszke ünneplők.
Igen, a büszkeség.
Tudni kell, hogy bár a közvélemény előtt a Hanuka az egyik legzsidósabb ünnep, de ez nem csak zsidó ünnep, mert mi lett volna, ha…
Mi lett volna, ha nem győznek a makkabeusok?
Akkor ma nem beszélhetnénk „zsidó-keresztény” kultúráról. Akkor a keresztény testvéreink nem tudnának mit ünnepelni december 24-én. Mert akkor a prófétákat, Jeremiást és Ézsaiást lecserélte volna a zseniális Platón, Szophoklész és Arkhimédész. Akkor nem lett volna sem Betlehem, sem Názáret, hanem Spárta és Athén lett volna.
Igen, ott és akkor, a makkabeusok csodás győzelmével dőlt el, hogy az egyistenhit világa nem veszett el. És kétszáz esztendő múltán kialakult a kereszténység, majd rá hatszáz évre az iszlám. „És így telve lett a világ az Ő dicsőségével.” (Ézsaiás 6:3)
Ezt adta az emberiségnek a Fény ünnepe, ezt hozta el a Fény csodája, avagy a Csoda fénye. Legyünk büszkék rá, és ünnepeljünk együtt!
Radnóti Zoltán, a BZSH
Lágymányos–Újbudai Körzet
zsinagógájának főrabbija
