„A mellettünk lévő lakásban Gyurkovics Ludovika asszony kiadta albérletbe azt a szobáját, amelynek a fala a mi konyhánkéval közös volt, elég jól át lehetett hallani hozzánk. Az idegen lakó bizonyára élt is ezzel a lehetőséggel, és igencsak tájékozódhatott felőlünk. A későbbi történet is ebből a helyzetből következhetett.
Nálunk, édesapámnál gyakran voltak vendégek, mindig ült nálunk 3-4 ember, és fontos dolgokról beszélgettek – ahogy emlékszem – eléggé tompított hangon. Egyik nap váratlanul hazaérkezett Szigeti Szabó Győző tüzér alezredes, aki leginkább az István utónevét viselte, ezért nekünk Pityu bácsi volt. Úgy érkezett hozzánk, ahogy a frontról elindult, egyenruhában, kard az oldalán, pisztoly a derékszíján. Dél volt, ő is asztalhoz ült a többiek közé.
Műegyetem épülete ostrom után (foto:fortepan)
Egyszer csak hosszasan csengetnek, és mindjárt rugdosni is kezdik kintről az ajtót. A cselédlány kiment ajtót nyitni, de máris hátrálnia kellett, mert három fegyveres már nyomult is be a lakásba. Mint egy pörgettyű hátrafordult, futott be az ebédlőbe és elkiáltotta magát: – Itt vannak a nyilasok! Fegyver van náluk! Azok meg már beljebb is voltak, és rárontottak a házigazdára, dr. Gedey Géza járási táblabíróra, aki hiába kérte ki magának ezt a faragatlan durvaságot, máris megkapta a fennhéjázó választ: – Ne dumálj, zsidórejtegető!
Ez az idő nem volt sok, de Pityu bácsi eddig tudta türtőztetni magát. Felugrott az asztaltól, kibiztosította csőre töltött pisztolyát, és katonatiszti feszességgel a betolakodókra ordított: – Állj! Fel a kezekkel! Ha nem tűnnek el azonnal innen, vitetem ki magukat a frontra! Hátra arc! Futás! A testvérek rögvest megértették az üzenet lényegét, s rémálmuk megvalósulása elől kellő gyorsasággal kimenekültek, a társaság pedig visszaült az asztalhoz, és folytatták a napi történelmet, ott ahol abbahagyták.
Néhány nap múlva Pityu bácsi jött elköszönni azzal, hogy hosszabb időre Berlinbe vezényelték tiszti továbbképzésre.
Berlinbe érkezését követően egy család lakásában szállásolták el. Olyan szobát kapott, amely éppen üres volt, az abban lakó fiú ugyanis a Wehrmacht tisztjeként a fronton teljesített szolgálatot. A napi képzés után Pityu bácsi mindig ide tért meg, a családdal jó emberi kapcsolatot alakított ki. Egyik este a helyzet egy csapásra megváltozott. Történt ugyanis, hogy nem egyedül érkezett haza, a német tiszt is váratlanul betoppant a család nagy örömére, a fronton szabadságot kapott. Sebaj, Pityu bácsi maradhatott a szobában, a fiuknak szülei szorítottak helyet. A két katonatiszt férfi – művelt emberek lévén – hamar összebarátkoztak. Aztán a kiképzés véget ért, Pityu bácsi is elbúcsúzott a családtól és hazajött. Megint ment minden a régi kerékvágásban, folytak az összejövetelek a járási táblabíró lakásán. Ekkor már az ősz vége felé járt az idő.
A sors mindig tartogat meglepetést az ember számára. Így történt ez a XI., Kruspér utca 3. esetében is, amikor hosszabb idő után ismét csöngettek a legfelső emeleti lakás ajtaján. A cselédlány illendően ajtót nyitott, és elakadt a lélegzete. A nyitott ajtóban egy német katonatiszt és három közlegény talpig fegyverben állt vele szemben. Mielőtt talán el is ájult volna, összeszedte magát, berohant az ebédlőbe és elkiáltotta magát: – Itt vannak a németek!
A táblabíró azon nyomban indulni készült, de Pityu bácsi, udvariasan lefogva karját, maradásra bírta, és maga indult ki a nem várható fejlemények katonás levezénylésére. Amint meglátta a jövevényeket, óriási meglepetés lett úrrá rajta. Kit lát az ajtóban, nem mást, mint korábbi berlini szállásadójának a fiát, a Wehrmacht főtisztjét teljes katonai díszben. A meglepetést az öröm váltotta fel, a kölcsönös üdvözlés és a kísérő közlegények leküldése után mindketten beléptek az ebédlőbe, ahol a társaság a vendégnek kijáró udvariassággal fogadta a látogatót.
A bemutatást maga Pityu bácsi végezte el. A német tiszt bemutatása után röviden ismertette a berlini találkozás élményét. Aztán bemutatta dr. Gedey Géza járási táblabírót, majd rezzenés nélkül sorjában a további jelenlévőket: Szent-Györgyi Albert tudós professzort, barátját, a zsidó származású egyetemi tanár Szeder Ferenc üldözött szociáldemokrata vezetőt – így mondta végig, és még egy embert.
Mindnyájan helyet foglaltak, és megindult az órákig tartó német nyelvű beszélgetés, hiszen ez idő tájt akadt téma bőven az ostrom előszelében Budapesten. A társaság tagjai között kölcsönös rokonszenv alakult ki, a hangulat barátinak volt mondható. A német tiszt a beszélgetés végén tudatta, hogy várhatóan még két hétig tartózkodik itt, és úgy számítsanak, hogy azt követően a társaság tagjai az ő védőszárnyai alól kikerülnek. Legyenek még óvatosabbak, mert a háborút már elveszettnek lehet tekinteni,jelentette ki. Ebben maradtak, kikísérték a vendéget, majd az ablakon át látták, hogy az autójába száll és legényeivel elhajt. Aztán röviden elköszöntek egymástól, és a társaság tüstént szétszóródott.
Még az ostrom előtt sor került a nyilas testvérek második látogatására, de nem történt semmi az égvilágon. Idővel a szomszéd besúgónak is, mint oly sok átváltozó művésznek, nyoma veszett.
– Már soha nem fogja megtudni senki abból az időből, hogy Szent-Györgyi Albert nálunk is bujkált rendszeresen, mert ugye keresték a németek az Aranyszarv-öbölbeli ténykedése miatt. Kállay Miklós bácsi küldte őt Konstantinápolyba, hogy diplomáciai tárgyalásokat folytasson a háborúból történő kiugrásunkról. És tudom, hogy amikor hazajött, Hitler parancsára el akarták tenni láb alól. Emlékszem, tengeri csatákat vívott velem a fürdőszobában papírhajókkal. Ő onnan fújta, én innen fújtam – emlékezik vissza dr. Gedey Károly ügyvéd.
Elbeszélés alapján megírta:
Miklauzič István
történetíró
2015. 03
