A tábor felszabadításának az évfordulóján emlékezik meg a világ a holokausztról. A tömeggyilkosságokról, valamint arról, hogyan vezetett odáig a gyűlölködés politikája.
Az újbudai megemlékezésen László Imre polgármester a száz esztendeje született Szenes Hanna (Szenes Anikó) alakját idézte fel, aki a Bartók Béla úton lévő Hadik laktanyában raboskodott egy ideig, mielőtt kivégezték volna.
Szenes Hanna élete és halála cáfolata annak a tettesekkel rokonszenvező, önfelmentő állításnak, hogy „a zsidók, mint a birkák, vonultak maguk is a vágóhídra”.
Szenes Anikó édesapja a sikeres színpadi szerző, Szenes Béla volt. A tehetséges Anikó kitűnően érettségizett, ám a Horthy-korszak antiszemita kurzusa idején esélye sem maradt arra, hogy továbbtanuljon, emberi életet éljen. Kivándorolt az akkori Palesztinába. A háború alatt az angol hadsereg tisztje lett, és vállalta, hogy Magyarországon ejtőernyővel bevetve próbál segíteni a halálra ítélt zsidóknak. Árulás miatt nem sokkal földet érése után elfogták, s bár hadifogolynak számított – így a genfi konvenció védte –, a horthysta államhatalom ezzel mit sem törődve megkínozta, majd alig két hónappal Budapest felszabadulása előtt kivégezte.
Édesanyja már csak a vezérkari főnökség elhárító részlegénél, a budapesti Hadik laktanyában találkozhatott vele, ahol szembesítették őket. A magyar kémelhárítók azt remélték, hogy így árulásra bírhatják Anikót. Csalódniuk kellett. A katonai nyomozók – szokásukhoz híven – rendkívül brutálisan bántak a fiatal lánnyal is. Arca a veréstől kék-zöld foltokkal volt tele, elöl hiányzott a foga.
Szenes Anikó tehetséges költőnek indult. A Hadik laktanya cellájában írta utolsó versét, amely néhány búcsúsor kíséretében, csak hónapokkal később, már kivégzése után került elő a Conti utcai katonai börtönből visszaadott ruhái zsebéből. Mindkét írását édesanyja találta meg.
„Egy – kettő – három ...
nyolc a hossza,
Két lépéssel mérem a szélet...
Kérdőjelként lebeg az Élet.
Egy – kettő – három …
tán egy hét is,
Vagy a hó vég még itt talál,
De fejem felett a Halál.
Huszonhárom lennék
most júliusban …
Merész játékban számra tettem,
De kocka perdült. – Veszítettem.”
Budapest, 1944. június 20.
A ruha zsebéből a vers mellett, dátum nélkül, néhány búcsúsor is előkerült:
„Drága Édesanyám, nem tudok mit mondani – csak kettőt. Millió köszönet. Bocsáss meg, ha lehet. Te tudod nagyon, miért nem kellenek szavak. Végtelen szeretettel.
Lányod.”
Január 27-én, a holokauszt emléknapján őt és a többi áldozatot is idézve került a zsidó szokás szerinti emlékező kis kavics a Hadik laktanya falához.
D. J.
|
|
