• A Pinceszínház meghatározó helyszín az ön életében, innen indult a pályafutása. Milyen érzés újra itt lenni?
1977 tavaszán kezdtem a Pinceszínházba lejárni. Az ország egyik legjobb amatőr társulata dolgozott ott Keleti István és Mezei Éva vezetésével. Ott zajlott a Most mutasd meg című, akkoriban rendkívül népszerű tévéműsor próbajátéka, amire én is jártam, így sokszor összefutottam a társulat tagjaival. Kívülállóként azt láttam, hogy igazán összetartó a csapat, szeretik egymást, hogy ez az egész egy nagyon jó buli. Egy tizenéves gimnazista szemében ez nagy csoda volt. Szerencsémre Lang Györgyi észrevette, hogy ott téblábol körülöttük az a tizennégy éves gimis, aki én voltam, és megszólított. Ő bátorított, hogy jelentkezzek a társulathoz. Egy másodperc tört része alatt, azonnal beszippantott ez a világ. Nagyon meghatározó időszak volt. Édesapám sajnos fiatalon, korán halt meg, úgyhogy serdülőként Keleti István számomra egyfajta apa- és férfikép is volt. Ő lett nekem a tudás és intellektus megtestesítője. Furcsa érzés újra itt lenni. Van, amire rá sem ismerek. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember felnőttként visszatér gyerekkora helyszíneire. Ami régen hatalmasnak látszott, az ma már sokkal kisebbnek tűnik.
• Ha már a gyermekkori helyszíneknél tartunk… Hosszú évekig Újbudán élt. Mennyire maradt meg máig ez a kötődés?
Én ízig-vérig kelenföldi gyerek vagyok. Oda születtem, ott nőttem fel, és harminchárom éves koromig ott is laktam édesanyámmal. Bár most picit arrébb, Budaörsön lakunk a családommal, a mai napig van kötődésem Újbudához, hiszen az egyik kislányom a Bartók Béla útra jár iskolába.
• Milyen érzés úgy próbálni, hogy nem lehet tudni, mikor és milyen körülmények között lesz majd a bemutató?
Enyhén szólva furcsa. Amikor tudom, hogy mondjuk jövő pénteken ide beül a közönség, hogy megnézze a bemutatót, az nagy ösztönző erő. Másfajta stresszt, másfajta izgalmat okoz, mint az a bizonytalanság, hogy ki tudja, mikor lehet ezt nézők előtt bemutatni. Plusz energiákat követel tőlem a helyzet, hogy fegyelmezetten, céltudatosan tudjak próbálni.
• Kívülállóként úgy tűnik, hogy van ennek a hozzáállásnak egyfajta üzenete is. Mindig, minden körülmények között vinni tovább a feladatot…
Attól tartok, ebben az üzenetben nem az optimizmus és a romantika a meghatározó, hanem az életben maradási ösztön. Ha valaki nem tud úszni, de vízbe pottyan, akkor kapkodni kezd, próbál fennmaradni a víz tetején. Szerintem most valami ilyesmiről van szó. Gazdasági kényszerhelyzetben van a szakmánk, bizonyos korábban megnyert pályázati támogatásokat csak akkor kapnak meg a társulatok, ha létrehozzák a produkciót. Akkor is, ha a néző, a színész és mindenki tudja, hogy ez most nem lesz rendesen bemutatva. Én ráadásul nem hiszek az online előadásokban. Én abban hiszek, hogy a színház mindig is a jelenlétről szólt, és ez így marad, amíg világ a világ. Ha majd felszáll a köd, és újra lesz lehetőségünk normális viszonyok között játszani, minden vissza fog térni a régi kerékvágásba. A színházat nem fogja leváltani semmilyen online pótmegoldás. Lehet, hogy hosszú lesz a hatásszünet, de el fog múlni ez az áldatlan állapot. És a színház megmarad annak, ami. Közösségi élménynek, személyes jelenlétnek.
• Több évtizede tevékenykedik szinkronszínészként is. Nyilván nagy rálátása van a szakmai változásokra, fejlődésre. Tényleg legendásan jó a magyar szinkron?
Én leborulok a régi nagyok előtt. Kállai Ferenc, Tomanek Nándor, Latinovits Zoltán, Tahi Tóth László, Márkus, Csákányi, Psota és még folytathatnám a sort. Én miattuk akartam szinkronizálni. Több mint harminc esztendő távlatából persze technikailag kissé elavultak, ám mégis csak az ő hangjukat hallom, hallhatom. Ez felbecsülhetetlen értéke a magyar szinkronnak.
• 2021-ben viszont már önt és kortársait tartja a közönség a nagy generációnak. Ezt érzékeli?
Bár nem így élem meg a helyzetet, az vitathatatlan, hogy generációk nőttek fel úgy, hogy a mi hangunkat hallják. Nemcsak a gyerekeim korosztálya, hanem a szüleiké is. Csomó film lett kultikus és nagyon nagy siker.
• Ha mondjuk kijönne egy új Jim Carrey-film, és kiderülne, hogy nem ön kapja meg a szinkronját, érzékenyen érintené?
Persze! Nagyon is! De bízom abban, hogy az amerikai megrendelő most már azért ragaszkodik ehhez a hanghoz, vagy legalábbis elég határozottan érdeklődne, mi az oka annak, hogy nem a Kerekest hallják.
T. E.