• Húsz, az már szép.
Szép.
• Volt olyan pillanat, amikor azt gondolta, hogy nem lesz ebből több?
Sok. De aztán valahogy mindig összehoztuk. Remélem, most is.
• Helyszín már van. Méghozzá új. A Bikás park.
Sőt, nem csak egy szép helyszínt kaptunk, de Újbuda önkormányzata lett a fő támogatónk.
• Az előző években dobálták, mint a forró krumplit az Arcot. Több, főleg kormánypárti önkormányzat helyszínt sem mert adni, mert talán túl kritikusnak gondolta a kiállítást.
Tény, nagy szabadságfokkal bír ez a pályázat és így ez a kiállítás is. Ez a normális. Azt mutatja meg, amit az emberek gondolnak. Valóban, ezt a szabadságot nem mindenki szereti. Most szerencsére kényelmesebb volt a helyzetünk, mert több önkormányzat is jelentkezett, hogy szívesen fogadná a kiállítást.
• Mi szólt Újbuda mellett?
Az, hogy forrást is ad hozzá, nemcsak területet.
• Korábban sok nagy cég, multik is, támogatták az Arc kiállítást. Inukba szállt a bátorság?
Most is sok partnerrel dolgozunk. Most is van, aki nemcsak termékkel, szolgáltatással, hanem pénzzel is támogat. De úgy tűnik, azok a nagy szponzorok, amelyek korábban akadtak, félnek a szabadságnak attól a fokától, amit mi képviselünk.
• Akik látták ezeket a plakátokat az elmúlt években, azok tudják, sokszor ironikusak, gúnyosak ezek a képek. És a hatalom nem mindig szereti a gúnyt, az iróniát.
Határozottan így tűnik nekünk is
• Amikor a zsűri válogatja a pályázatra beérkező anyagot, kap eligazítást? Hogy hol a határ? Van, amivel már mi sem? Mondjuk a miniszterelnök és családja.
Nincs ilyen. Azokról a dolgokról és azokról az emberekről, amik és akik itt vannak körülöttünk, meghatározzák az életünket, lehet véleményt mondani. A mondanivalót és a megformálást értékeljük. Szakmai kritériumaink vannak. Mindenki azzal pályázik, amivel akar. S amit sokszor csak a közösségi médiában, otthoni magányunkban nézegetünk, azt milyen jó, így együtt.
• És talán szexibbé teszi a dolgot, hogy van némi izgalom, na most tréfálkozhatunk kicsikét azokon, akik nem bánnák, ha inkább félnénk tőlük.
Valóban nem tapasztalom a pályázókon, hogy visszafognák magukat. Az tény, az elmúlt években sokan azért álnéven indultak. Most meg azt vettük észre, a pályázók és a díjazottak között igen sokan külföldön élnek.
• Talán nem a félelem miatt pályáznak külföldről, hanem mert a kreatív fiatalság egy tekintélyes része már külföldön él.
Lehet. Nem kérdezzük meg, ki miért ment el. Csak látjuk, elmentek, de azért részt akarnak venni az Arcon.
• Mi az, ami látható az Arcon? Nem plakát, bár úgy néz ki, talán nem is klasszikus értelemben vett művészi alkotás.
Jogi értelemben műalkotás. Amúgy meg, döntse el mindenki maga. Nem a meghatározás a lényeges. Hanem az, hogy ezek a jelenünkről szólnak. A világról, amiben élünk. Valószínűleg ezért is szeretik a nézők. Az a fontos, milyen közeget teremtenek így a szabad ég alatt, egy parkban ezek a képek. Én mindig meg vagyok döbbenve, hogy ez működik. Amikor megnyílik a kiállítás, hihetetlen sokan jönnek el, és beszélgetnek, gondolkoznak a képekről. Tulajdonképpen a saját életükről. Sokszor elhangzik: ezt én is csinálhattam volna. Persze kritikák is jönnek. De ez egy önreflektív, a világra kritikusan néző, sokszor szellemes és vicces gyűjtemény. Idén is így lesz. Bár azért komorabb a hangulat a klímaválság kellős közepén és a pandémia ki tudja hányadik hullámakor.
• Az a címe idén: Hova tovább.
Hova tovább emberiség? Hova tovább Magyarország? De hova tovább Bakos Gábor? Mind kérdések.
• Vannak rá válaszok is az alkotások között?
Mindenki döntse el ezt is saját maga, nézze meg a kiállítást. Szerintem vannak. Az emberek igenis érdeklődnek a világ, az ország dolgai iránt. A legfontosabb talán, hogy nézzük meg, mi magunk mit tudunk másként csinálni a tények ismeretében. Változtassunk, ha kell, elsősorban magunk területén, a saját életünkben, és akkor talán tovább tudunk lépni.
• Végletesen megosztott országban kell élnünk. Át tud-e vagy át akar-e lépni ezen egy ilyen bemutató?
A pályázat mindenki számára nyitott. Soha nem nézzük, kik a jelentkezők, jeligés a pályázat. A témát megadjuk, azon túl teljes a szabadság. A húsz tagú zsűri az egyetlen szűrő. De nem ideológiák alapján válogat, hanem, amint már mondtam, azt nézi, mennyire aktuális, hogyan van megformálva, mi a vizuális nyelvezete az alkotásnak.
• És a közönség? Elképzelhető, hogy tetszik olyan valakinek is, aki alapvetően mást gondol a világról, mint a többsége azoknak, akik lelkesedni szoktak az Arcért?
Miért ne lenne elképzelhető? Nagyon színes társaság a látogatóké. Bízom benne, hogy van köztük konzervatívabb érzésű is, aki szintén elgondolkozik a látottakon.
• Mi lesz a sorsa ezeknek az alkotásoknak, ha vége a kiállításnak?
Remélem, hogy a nézők fejébe beég, és ott marad sok belőlük. Abban a képözönben, amiben élünk, ez nagy dolog lenne. Értelmezze mindenki magának. Derüljön ki, hogy érdemes elmélkedni, vitázni. És nem csak egyedül, a monitorok előtt, hanem egy köztéren, közösen, másokkal együtt. Végül is, itt semmi különös nincs, csak képeket lehet nézegetni, mégis ezrek jönnek el – és biztos vagyok benne, a többség elgondolkozik rajtuk. Lehet ennél jobb sorsa egy műalkotásnak?
„A szponzorok támogatásán túl nem csak bátorság, hanem kitartás is kellett. Ez az akció nemcsak a szebb világ utáni vágyat fejezi ki, célunk az is, hogy a reklámszakmát felrázzuk, a képzőművészeteket inspiráljuk és egy kicsit magasabbra húzzuk a vizuális kultúra színvonalát. Már most olyan óriási az érdeklődés, hogy a tárlatot jövőre is szeretnénk megendezni.” Így szólt 2000 szeptemberében a Magyar Hírlap tudósítása az első Arc kiállításról, külön kiemelve a Remete Kriszta szervezte divatbemutató különösségét. Az Arc iránt az érdeklődés töretlen maradt, így a Fatér Barna, Geszti Péter, Bakos Gábor kezdeményezte kiállítást azóta is minden évben megrendezik. Hosszú ideig a budapesti Ötvenhatosok tere (a korábbi Felvonulási tér) adott otthont az eseménynek, amely egyre inkább társadalomkritikus alkotásokat vonultatott fel, évente több tizezer nézőt és jelentős sajtókritikát vonzva. |
D. J.