A Ben-Hur című filmben bemutatott leprások völgyét nem az amerikai forgatókönyvírók találták ki. Már Mózes harmadik könyvében is olvashatunk a leprások elkülönítéséről, hiszen több ezer éve felismerték, hogy egy ragály terjedésének gátat szabhatnak azzal, ha izolálják a betegeket. Gondozásukat papok végezték, és ők dönthettek arról is, hogy mikor térhetnek vissza a társadalomba azok, akik meggyógyultak. A kegyetlen, ám a társadalom szempontjából elengedhetetlenül fontos elszigetelést később is világszerte alkalmazták a lepra megfékezésében. Középkori források szerint közel 20 ezer olyan helyszín létezett – az úgynevezett lepratelepek –, ahol kizárólag e súlyos kórban szenvedők éltek.
Maga a karantén elnevezés azonban nem a lepratelepekhez kapcsolódik, hanem az emberi történelem egyik legsúlyosabb veszedelméhez, a bubópestishez, amely évszázadokon át szedte áldozatait az egész világon. Az első jól dokumentált pestisjárvány 541 és 542 között pusztított Konstantinápolyban, ebben a város lakosságának 40 százaléka odaveszett. Néhányan azonban csodával határos módon túlélték a fertőzést, és szervezetükben védettség alakult ki a kórokozóval szemben, sőt, kutatások azt is bizonyították, hogy akadtak olyan emberek, akik eleve immunisak voltak a bubópestisre, azaz meg sem betegedtek.
A pestisjárványok egyik szimbólumává vált csőrmaszkos öltözetet vélhetően Charles de Lorme, a Medici család orvosa találta fel a pestisdoktorok számára. A fertőzés elleni védekezésben kevésbé volt hatékony, de a csőr végén elhelyezett erős illatú gyógyfüvek elviselhetőbbé tették a gyógyító munkáját, aki a kezében tartott bottal ért csak a vizsgálandó betegekhez.
Sokáig nem tudták, hogy a patkányokon élősködő bolhák viszik át a legtöbb esetben halálos kimenetelű megbetegedést okozó baktériumot az emberekre. Bár a fertőzött bolhákat a vándorló rágcsálók is elvitték addig érintetlen területekre, a középkori nagy járványok terjedésében a hajózás játszotta a főszerepet.
Amikor a 14. század derekán a Velencei Köztársaság lezárta kikötőit a keletről érkező hajók előtt, már tudták, hogy a 40 napig tartó vesztegzárral emberek ezreinek életét menthetik meg. Innen ered a karantén szó (a negyven olaszul quaranta). Később már humánusabb megoldást alkalmaztak, azaz nem hagyták a vízen vesztegelni a hajók legénységét, hanem szigeteket jelöltek ki számukra, ahonnan a járvány nem tudott továbbterjedni, a betegséget elkerülőket vagy a túlélőket pedig kevésbé fenyegették az elszigeteltségből fakadó egyéb problémák, például az éhezés. Az elkülönítést sikerrel alkalmazták 1377-ben a Ragusai Köztársaságban, azaz a mai Dubrovnikban is, amelynek vezetése úgy védte a lakosságot, hogy azok a vándorok, akik fertőzött területről érkeztek, egy hónapig a lakatlan Mrkan-szigeten vagy a Ragusához közeli Cavtatban kerültek vesztegzár alá. Külön egészségügyi hivatalt is létrehoztak a járvány megfékezése céljából, és arra is ügyeltek, hogy ha valaki meglátogatta hozzátartozóit az elzárt helyszíneken, akkor ő is csak 40, vagy akár 80 napi karantén után térhetett vissza lakhelyére.
A ragusai szigort hamar átvették Velencében és Milánóban, majd az egész kontinensen elterjedt. 1423-ban a Velencéhez tartozó Lazaretto Vecchio-szigeten létrehozták a világ első járványkórházát is.
Jó ideje köztudott tehát, hogy egy gyógyíthatatlan betegséget okozó járványt úgy lehet a legjobban megfékezni, ha a fertőzötteket elkülönítik, az egészségesek közti társas érintkezéseket minimalizálják. Ennek ellenére még nemrég is akadtak olyan esetek, amikor a vezetők felelőtlensége emberéleteket követelt. Henry Gage kaliforniai kormányzó például a 20. század elején San Franciscóban pusztító pestisjárvány idején annyira féltette a város gazdaságát, hogy az orvosszakértői vélemények ellenére sem vezette be idejében a karantént. Ha 1900 márciusában a város kínai negyedét lezárták volna, akkor a pestis nem fertőzhette volna meg a környék állatállományát, és nem alakult volna ki egy több hullámban támadó, magas halálozási aránnyal járó járvány. Bár Gage 1902-ben megbukott, és az új kormányzó, George Pardee két év után megállította a pestis terjedését, 1907-ben az újra visszatért. A védekezést nehezítette, hogy az akkor már módszeresen irtott patkányok bolhái megtelepedtek az ürgéken, így ezek is terjesztették a kórt.
Bár a pestist a mai napig nem sikerült teljesen felszámolni, és még az elmúlt évtizedekben is okozott kisebb járványokat a világ több részén, az orvostudomány fejlődésének, a jobb higiénés körülményeknek és a kórokozó legyőzésében hatékonynak bizonyuló antibiotikumoknak köszönhetően mai tudásunk szerint nem kell félnünk attól, hogy pandémiává fejlődhet.
D. B. S.
