– Ma, amikor szinte minden sarkon találunk színjátszókört vagy drámaiskolát, a fiatalok számára sokkal több lehetőség adódik, hogy kipróbálják magukat a színpadon. Hogy volt ez az ön gyerekkorában? Mikor határozta el, hogy a színészi pályára lép?
Győrben születtem, és úgy hároméves lehettem, amikor a szüleim megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek. Én azt válaszoltam, hogy pipadohány. Ugyanis még nem tudtam kimondani, hogy primadonna, de már akkor erre a pályára készültem. Hat-hét évesen az Operaház balettnövendéke voltam, a színpadon nőttem fel, ott éltem, ez adta nekem az életelixírt.
– Voltak-e nehézségek a pályáján?
Nem vagyok érzékeny, az illetékes vezetőim mindig tudták, bennem nem fognak csalódni. Ha kis szerepet adtak, akkor is biztosak lehettek benne, hogy robbantani fogok. Bíztak bennem, engem nem lehetett egy szereppel sem megalázni vagy megsérteni, így a pályám is szép ívben haladt felfelé.
– Leginkább komikaként vált ismertté. Nem vágyott-e inkább egy másik karakterre?
A komika egy olyan tág fogalom, amelybe minden benne van, amire egy színész vágyik. Persze játszottam komolyabb szerepeket is, és nem okoztam csalódást, de a színészi munkában, azt hiszem, a komikus műfaj a legnehezebb és egyben a legnagyobb kihívás is. Ha az emberben benne él a darab, van szíve és átérzi a mondanivalót, akkor minden szerepben jó tud lenni.
– Nyilván többen is hatással voltak a pályájára. Ki az, akit kiemelne közülük?
1942-ben játszottam az Operettszínházban Honti Hannával, akinek elvarázsolt a személyisége. Barátságunk valóságos trambulint jelentett a pályám során. Nagyon közel kerültünk egymáshoz: ő imádta a humoromat, én pedig azt, hogy egy igazi dáma. Szivacsként szívtam magamba a mozdulatait, a megnyilvánulásait, azt a viselkedési formát, amely csak a primadonnák kiváltsága. Gyakran jártam fel hozzá a villájába, szomjazott a poénjaimra és a társaságomra, még nyaralni is együtt mentünk. Valóságos zsarnok volt. Emlékszem, aludni sem hagyott, mindig azt akarta, hogy lefekvés előtt meséljek neki. Én pedig beleszőttem a mesébe, hogy volt egy gonosz királykisasszony, aki nem hagyta a szerencsétlen cselédlányt aludni, mert csak mondta és mondta a magáét. Ezen aztán nagyokat derült.
– Manapság ritka az évtizedekig tartó boldog párkapcsolat. Az önök házassága Kozák Lászlóval példaértékű lehet mindenki számára. Mi volt a titkuk?
Ő is színész, én is színész, negyven év, egy közös, tüneményes gyerek és mindketten a Dunántúl szerelmesei voltunk. Ez volt az összetartó kapocs. Emellett ki is egészítettük egymást: amit én nem tudtam, abban ő segített, és ez fordítva is működött. Soha nem sértődtünk meg egymásra, amiért valamit az egyikünk jobban tudott a másiknál. Nagyon jó házasságban éltünk. A negyven év alatt egyszer sem jutott eszünkbe, hogy egymás nélkül folytassuk tovább.
– Hogyan találkoztak először?
Itt, a XI. kerületben történt, a Gellért Szálló teraszára szervezett uzsonnán. Beszélgettünk, majd elkísért a villamosmegállóig. Akkoriban az Ostrom utcában laktam, és emlékszem, hazafelé menet arra gondoltam, hogy ez a férfi remek partner lehet az életben. Aztán elkezdődött a hódítás: kinyomozta, hová járok, és virágcsokrokat küldött nekem. Először barátság, aztán egy életen át tartó szerelem szövődött közöttünk. Miatta váltam el az első férjemtől.
– Róla mit lehet tudni?
Ő vízipólós olimpikon volt, akivel szintén jó házasságban éltünk, csak épp más volt a világunk. Ő a vízben, én a színpadon éltem, ami kettészakította kapcsolatunkat. Második férjemmel az érdeklődési körünk, az időbeosztásunk, az életritmusunk is egyforma volt.
– A fia hogyan tudott érvényesülni ilyen híres szülők gyermekeként? Nem akart ő is a színészi pályára lépni?
A fiam mindig szerényen kezelte a helyzetet, és soha nem hivalkodott azzal, hogy híresek a szülei. Zseniális humorérzékkel áldotta meg a sors, de nem akart színész lenni. Mi nem bántuk volna, ha ő is ebbe az irányba tendál, de sehogy sem állt kötélnek. Teljesen más utat választott, rendőrezredes lett, most már ő is nyugdíjas. Saját pályáján nagyon szerették, olyan “civil humora” volt, amelyért mindenki imádta. Apjától-anyjától ezt örökölte, hiába, a vér nem válik vízzé.
– És mi a helyzet az unokával?
Ő már sokkal komolyabb jellem, egyetemi vonalon mozog. És bár a humor megmaradt a családban, ezt a zászlót ők már nem viszik tovább.
– Utolsó szerepei a Karinthy Színházhoz kötik. Mikor láthatja újra a közönség?
Már nem merek szerepet vállalni. Nem teszem ki magam annak, hogy indiszponált legyek. Nem vállalom a felelősséget sem az egészségemért, sem pedig azért, hogy csalódást okozok a közönségnek.
– Ha újra kezdené?
Ha újra kezdeném? Semmi esetre sem lennék apáca. Újra színésznő lennék. Olyan vénával születtem, amelyben csak a színpad lüktet.
K. A.
