Spanyolnátha 1918: A karantén életeket ment

A spanyolnátha a legújabb kutatások szerint a mai Oroszország területén ütötte fel a fejét. A vírus nagyon gyorsan kezdett terjedni, de a háború miatt a katonaság és az ország vezetői is igyekeztek titokban tartani a betegséget, nehogy tudomást szerezzen az ellenség a hadsereg gyengeségéről. A titkolózás a vírusnak kedvezett: a spanyolnátha több ember halálát okozta, mint az I. világháború. Az 1920 márciusában rögzített becslések szerint világszinten 50 millió ember vesztette életét, bár egyes szakemberek úgy vélik, a tényleges szám ennek kétszerese is lehetett. Nevét azért kapta a spanyolokról, mert ott merték először nyilvánosságra hozni, hogy létezik; igaz, akkor még senki nem tudta azonosítani a H1N1 influenzavírust, a helyi hírek Pfeiffer-bacilusként definiálták a betegség kórokozóját.

Az igazi nehézséget nem csak az okozta, hogy nem sikerült meghatározni a vírust, hanem hogy a „spanyol” kortól, nemtől, társadalmi rangtól, életmódtól és földrajzi fekvéstől függetlenül bárkire lecsaphatott. Az esetszámokat nézve Ázsia lakóinak mintegy harmincszor nagyobb esélyük volt arra, hogy belehaljanak, mint az európaiaknak, ugyanakkor az egyes kontinensek sem egyenlően fertőződtek meg. Európán belül Spanyolországban volt a legrosszabb a halálozási arány, ott háromszor magasabb volt a mortalitás, mint például Dániában. A városokat mindenütt nagyobb mértékben sújtotta a vírus, a falvakban, vidéken jóval kevesebb áldozatot szedett. A kutatók azóta számos adatot gyűjtöttek össze, amely szerint a járvány egyenlőtlen eloszlása részben magyarázható a vagyoni és társadalmi különbségekkel. Ahol nem volt biztosított a megfelelő étkezés, az egymástól való elkülönülés lehetősége és az orvosi ellátás, ott sokkal pusztítóbb volt, mint ahol ezek a feltételek teljesültek. Mivel a legtöbb közösségben pont az aktív, egészséges korosztály halt bele a fertőzésbe, rengeteg idős ember, vagy éppen elárvult gyermek maradt magára, ami miatt családok és települések kerültek az összeomlás szélére.

Arra, hogy ez miért alakult így, csak 2007-ben kaptak választ a kutatók, akik laboratóriumi körülmények között újramodellezték a vírust. Az állatkísérletek bebizonyították, hogy a fertőzöttek immunrendszere túl sok immunsejtet kezdett el termelni, vagyis a vírus a saját szervezetüket fordította ellenük, és ez vezetett végül sok esetben halálhoz. Az újramodellezésnél az is kiderült, hogy a kampányszerű közegészségügyi intézkedések befolyásolták az esetszámot. Ahol a hatóságok karanténövezetet hoztak létre és megtiltották a gyülekezést, ott lassult a spanyolnátha terjedése. Ausztráliát a karantén bevezetése nyomán a járvány második hulláma már el sem érte, ahol viszont nem voltak korlátozások, ott megsokszorozódott a betegek és a halottak száma. Perzsia (a mai Irán) épp a csőd szélén állt abban az időben, nem volt senki, aki elkülönítő intézkedéseket tett volna, így három hónap leforgása alatt a lakosság kétharmada fertőződött meg. És bár pontos adatok nem maradtak fenn, becslések szerint a perzsák ötöde esett a spanyolnátha áldozatául.

A karantén hatásainak elemzésénél a legszemléletesebb példát két amerikai város intézkedéseinek és esetszámának összehasonlítása adta. 1918-ban Philadelphia – már a járvány létezésének tudatában – a háborúba induló katonáinak óriási parádét rendezett, több mint kétszázezres tömeg verődött össze. Három napon belül a város összes kórháza megtelt betegekkel, közel ötezren hunytak el egy hét alatt. Ezzel szemben Saint Louis-ban az első megfertőződés után azonnal komoly lépéseket tettek: bezárták az iskolákat, játszótereket és templomokat, betiltották a húsz főnél nagyobb összejöveteleket, korlátozták a munkába járást és a tömegközlekedést. Meg is lett a hatása: Saint Louis-ban kevesebb mint a fele volt a halálozási arány a Philadelphiában mértnek.

A 2007-es epidemiológiai tanulmány alapvetéseihez nyúltak a COVID-19 esetében is. A legfontosabb tézis, hogy ha a járvány terjedését már nem lehet megakadályozni, akkor a vezetőknek a folyamat lassítását kell előtérbe helyezni. Ha ugyanis exponenciálisan nő az új esetek száma, akkor az egészségügyi intézményekre hirtelen óriási többletteher hárul; ám ha egyszerre kevesebben betegednek meg, akkor folyamatosan tudják fogadni őket, kevesebben halnak meg. Az orvosok és ápolók időt nyernek arra, hogy kezeljék a fertőzötteket, a kutatók pedig arra, hogy kidolgozzák a vírus elleni oltóanyagot.

Az idő kiemelt tényező a járvány­ügyben, hiszen az intézkedések csak akkor tudnak igazán működni, ha a népesség 1 százalékának megfertőződése előtt bevezetik őket.

K. A.