Egyik legismertebb szerzeménye az Évszakok című dal. Önálló estje is ezen a néven fut. Mi ennek a jelentősége?
A cím sokat elárul arról, mire számíthat az ember, ha beül a koncertemre. Öt évtizede vagyok a pályán, és nagyon sokat változtam ez idő alatt. Ahogyan a tavasz, a nyár, az ősz és a tél váltják egymást, ugyanúgy lehet a dalaimat is csoportosítani korszakok és hangulatok szerint.
Miben tér el egy önálló est a telt házas nagykoncerttől?
Ha az ember egyedül, kisebb közönség előtt játszik, az jóval személyesebb és bensőségesebb. Ez egy önvallomás, amely során jobban kitárulkozom mind a dalokban, mind pedig az összekötő szövegekben, mint mondjuk egy Korál-koncerten. A felkészülést viszont ugyanolyan komolyan veszem, akár öt embernek, akár tízezernek játszom. Érdekes látni, ahogy a közönség reagál a zenére. Az én korosztályomban szinte mindenkinek van olyan emléke, amely a szerzeményeimhez kötődik. Ezek aztán a számok hallatán újra felelevenednek, a régi érzések utat törnek maguknak. Nemcsak a közönségnél, hanem nálunk, szerzőknél is.
Önből milyen érzéseket vált ki egy-egy dal?
1967-et írtunk, amikor először adtuk elő a Kell, hogy várj című dalunkat. Amikor a tévé levetítette, konkrétan megállt az élet, olyan hihetetlen hatással volt a nézőkre. Szintén mérföldkő volt az életünkben, amikor a Korál sikeridőszakában egy újabb korosztályt, az idősebbeket nyertük meg Homok a szélben című számunkkal. A ‘80-as évek elején – amikor más ízlésvilágú együttesek jelentek meg a zenei életben – történt egy generációváltás, ám mi ekkor is évente 460 alkalommal léptünk fel. Ma együtt nem adnak ennyi koncertet a fiatal, tehetségkutató műsorokból kikerült zenészek.
Mit szól a mai, televíziós tehetségkutatók sikeres előadóihoz?
A mi sikereinket nem lehet összehasonlítani az itt feltűnő sztárok sikerével, akiket felemelnek, kicsavarnak, majd eldobnak, hogy aztán jöjjön egy következő. Ma egy három hónapos gyorstalpalón ismertté válik egy fiatal, aki aztán Demjén, Máté Péter, az én vagy más dalaival elindul haknizni, olyan horribilis összegekért, amelyekről mi álmodni sem mertünk. Sokkal manipuláltabbá, ezáltal igazságtalanabbá vált a zenei élet, mert míg nekünk valóban tennünk kellett azért, hogy feljussunk a pincétől a padlásig, addig a mai fiataloknak elég jelentkezniük egy tehetségkutató show-ra. A két kereskedelmi televízió saját érdekei miatt elvette az emberektől az értékeket. Nem a valóságot közvetítik a nézőknek.
Ötven év a zenei pályán azért nagyon sokat elmond egy alkotóról...
Igen, azt hogy nagyon tapasztalt vagyok. A személyimbe például egészen más van beleírva, mint a szívembe. Belül még mindig húszévesnek érzem magam. Egy olyan húszévesnek, aki 2-3 ember életét élte már le.
Szinte nincs olyan helység Magyarországon, ahol ne lépett volna fel. Itt, Újbudán is számos koncertje volt.
Rengeteg helyi klubban játszottam, a fiatalságom egy nagyon szép szeletét teszik ki ezek a bulik, és persze a hozzájuk fűződő emlékek. De nem csupán a zenei élet miatt kötődöm a kerülethez. Gyerekkorom legszebb emlékei is innen származnak, hiszen a nagyszüleim Kelenvölgyben éltek és gyakran jártam ki hozzájuk. Soha nem felejtem el az önfeledt nyarakat, a kis házat és a gyümölcsök illatát, amelyek mind ezt a korszakot idézik.
Aránylag későn vált apává. Milyen a viszonya a fiával?
Nehéz szubjektíven nyilatkozni erről a témáról, hiszen nekem valóban későn adatott meg a nagybetűs család. A “kisfiam” már egy igazi langaléta, 17 éves és egy fejjel magasabb nálam. Sajnos a zenei élet nem igazán vonzotta, pedig én örültem volna neki, ha ezt az irányt választja. A nyelvérzéke azonban nagyon jó, már általános iskolásként letette a középfokú angolnyelv-vizsgát. Most pedig nagy erőkkel készül az érettségire. De, hogy milyen kicsi a világ! Amikor beírattuk őt a gimnáziumba, az első szülői értekezleten Zoránba botlottam. Kiderült, hogy az ő nevelt lánya is ugyanoda jár, mint az én fiam. Mi több, osztálytársak! Ilyenkor az ember elgondolkodik, vajon tényleg léteznek-e véletlenek...
(K. A.)
