Vastag Tamás fordulópontjai

Bár 2010-ben nem ő volt az, aki továbbjutott a tehetségkutató show-ban, Vastag Tamást az egész ország megismerte, és onnantól kezdve karrierje töretlenül ívelt felfelé. Szakmai fejlődése új lehetőségeket és területeket is megnyitott előtte. Az elmúlt években ugyanis nemcsak mint zenész-énekes van jelen a világot jelentő deszkákon, hanem nagyszínpadi szerepekben is láthatja őt a közönség. „Számomra a színház jelenti az egyensúlyt – mondta Tamás. – Az énekesi pályámon óriási a szabadság, amihez kapcsolódik egyfajta bohémság is, kötetlen az időbeosztás. Ennek pedig az a következménye, hogy az ember olykor kevesebb időt fordít az alkotásra, új dalok írására, arra, hogy új lemezt, videoklipet készítsen. A színháznak viszont erősen kötött rendszere van, reggel tíztől kettőig próba, aztán háromtól hatig, és még utána lehet, hogy héttől előadás. Egészen más a működési felépítése is, mint a zenész szakmának. A színház nagyon hierarchikus rendszer. Míg nálunk a zenekarral a turnébuszban demokrácia van, és kő-papír-ollóval dőlnek el a dolgok, a színházban ez egészen másképp működik. Épp ez a kötöttség adja az egyensúlyt az életemben.”

Tamás szerint szakmailag zene és színház nagyon erősen hatnak egymásra. Ám nem feltétlenül jó irányba. Mint mondja, amennyit erősít, annyit el is tud venni ez az oda-vissza hatás. „Hiba például, ha színészként érkezel be egy koncertre – magyarázza a művész. – Ott az emberek intim és közös pillanatokra kíváncsiak, amibe nem fér bele a színjátszás, és ha egy másodpercre is megérzik, hogy van valami, ami nem őszintén rólad szól, csalódni fognak. Míg a színházban épp ellenkezőleg, azt érzi meg a közönség és azt veszi rossz néven, ha civilkedni kezd a szereplő. Fontos, hogy amikor az ember reggel felkel, tudja, ma mi a feladat. Hogy ma rockzenész vagyok, vagy ma színész vagyok. A kettő nem felcserélhető.”
Nem ez a helyzet azonban szakma és magánélet esetében. A szakmai út nem választható teljesen szét az ember magánéletétől, az egyik a másik nélkül nem is tudna jól működni Vastag Tamás szerint. Mint mondja, teljesítményében igen lényeges szerepet játszik mindaz, amit az évek során megélt és megtapasztalt. „Komoly szakmai folyamatot tud generálni egy magánéleti változás, és fordítva, egy szakmai eredmény a magánéletben is más és új kapukat tud nyitni. Ha végigvenném a nagy fordulópontokat az életemben, sok lenne az átfedés szakma és magánélet között. Nyilván az első fontos pont volt a tehetségkutató, amely elsősorban az ismertséget adta meg nekem, és ez az ismertség nyújtotta azt a lehetőséget, hogy zeneileg képezzem magam. Ez a döntés pedig megadta első színházi szakmai élményként a Monte Cristo gróf­ja című musicalt is, ami újabb lényeges fordulópont volt az életemben, akárcsak a Frank Sinatra életéről szóló Hang című színdarab. Ez utóbbi hatalmas fejlődést, tanulást is jelentett, hiszen olyan elő­adásról beszélünk, ahol nemcsak 21 dalt énekeltem a 24-ből, hanem az első pillanatától az utolsóig körülbelül szinte folyamatosan színpadon is voltam, és olyan dzsesszzenészekkel ismerkedhettem meg, akikkel aztán a mai napig tudok együtt dolgozni, akár a klasszikus standard dzsessz, akár a modern dzsessz világában. De említhetném az Aida című musicalt Sopronban, vagy a Győri Nemzeti Színházban a sok-sok színdarabot, amelyekben játszottam. Mindegyik munkát, amiben részt vehettem, szakmai sikerként élem meg. Az elmúlt egy esztendőt leszámítva, magát a járvány leszámítva, úgy érzem, mindegyik évem nagyon jó volt. És nem mellesleg, ennek a szakmai útnak köszönhetem közvetetten azt is, hogy megismertem gyermekeim anyját.”
Ahogy szakmailag lépésről lépésre haladt a fejlődés útján, úgy vált lépésről lépésre szertelen fiatal srácból felnőtt családapává Vastag Tamás. „Tizennyolc esztendős voltam, amikor felkerültem Budapestre az ominózus tehetségek műsorba Veszprémből. Új barátokra leltem itt, miközben megtanultam azt is, milyen magányosnak lenni, saját utakat, saját megoldásokat keresni problémákra. A legfontosabb állomás mégis az volt, amikor összeköltöztem a gyermekeim édesanyjával, akit egy színházi darab kapcsán ismertem meg. Amikor megszületett a nagyobbik fiam, annyira zavarban voltam, hogy nem mertem kézbe venni. Huszonnégy évesen hogyan készül fel ilyesmire az ember? Amikor mondta az orvos, hogy fogja meg, apuka, a babát, akkor én azt mondtam, hogy nem, köszönöm, fogom úgyis majd eleget. Ha az embernek gyerekei vannak, onnantól kezdve már hetente vannak olyan fordulópontok, amelyek mindent át- és felülírnak. Számomra a gyerekvállalás és gyereknevelés a fejlődés legfontosabb forrása. Azt érzem, hogy szülőként állandóan megélek valamit a saját múltamból, gyermekkoromból is, és egyben mintha a szüleim múltjából is megélnék valamit. Összehozza ezt a két világot, a gyermeki és a felnőtti létet a lelkemben a gyereknevelés. És ez egy életre szóló utazás.”

T. E.