Somóczi Lóránt a vele egykorúaknak Soma, nekünk játékosainak Soma bácsi volt. Már negyven évesen is, pedig legkevésbé volt amolyan bácsis. Örökifjú volt. Körülötte mindig történt valami, imádta az ugratásokat, a jó hangulatot. „A nevetés felold minden ellentétet, feszültséget. A póló csak játék, ha tétre is megy.” - mondta gyakran és aggódott, tud-e még bolondozni az ifjúság. Mert ő tudott. Szinte egyértelmű volt, ha egy játékosát meglátta a tribünön napozás közben udvarolgatni, bemondatta az úszómesterrel, hogy az illető urat várja felesége a kijáratnál. Első csípőműtétekor - a hatvanas évek végén - sorra meglátogattuk a kórházban, szokás szerint mindenkit valamiért kiosztott, majd az egyik apukának adott egy papírt, hogy az alapján vezesse le az egyetemi kis tornateremben az alapozó edzéseket. Az apuka monotonon olvasta a gyakorlatokat: ”…karhajlítás, kettő, három, szökdelés, Borbély Csaba ne lógjál.” Odanéztünk és Csaba tényleg nem csinálta a gyakorlatot. „Soma bácsi még a falakon is átlát!” – mondta.
Egyszer egy újságíró kolléga, még a régi Császárba ment interjút készíteni Soma bácsival. A bejáratnál megkérdezte a kabinost, hogy itt van-e már a keresett. „Ha itt lenne, már hallanánk a hangját!” – válaszolta, mert Soma bácsi nem volt az a fülbegyónós típus, tenorjától hullámokat vert a Csaszi vize. Nem egyszer velünk is ordítozott, hozzánk vágta a fapapucsát ha lógtunk az edzésről. Kérdezgették is miért tűrjük, hiszen felnőttek vagyunk, egyetemisták, diplomások, de mi tudtuk, hogy ennek nagy része a közönségnek szól. Műsor. Mindannyian éreztük, hogy nagyon szeret minket, tudtuk, hogy mindent megtesz a csapatért. Akkor is közös karácsonyt rendezett, amikor azért nem járt dicséret. Fenyőfát vásárolt, feldíszítette és a Műegyetem egyik szobájába hívta a gárdát karácsonyozni. Megajándékoztuk egymást. Neki szájkosarat vettünk és ez a kőkemény ember elérzékenyedett, átölelt valamennyiünket.
Mert kőkeménnyé tette az élet. Jogi diplomával a háború alatt a Margit körúti Fegyházban szolgált, ahonnan – élete kockáztatásával - politikai foglyokat mentett. A háború után hadbíró őrnagy tisztségig vitte, de a Rajk perben nem vallott a vádlottak ellen, ami miatt minden ítélet nélkül a recski fogolytáborba hurcolták. Három évig raboskodott ott. A kegyetlen bánásmód miatt eltört a combcsontja, majd rosszul forrt össze és ezért élete végéig erősen sántított. A recski évekről ritkán beszélt, nem sajnáltatta magát, nem hallottuk, hogy bosszút akart állni. Egyszer az egyik edzés előtt mondta, „Itt az uszodában találkoztam azzal az ÁVO-s tiszttel, aki ötvenben letartóztatott. Mondtam nekik, hogy meg ne lássam többé a Csasziban!”
Sérült lába egyre rosszabb állapotba került, 1982 tavaszán már nem kaphatott újabb protézist. Soma bácsi 1982. április 21-én 68 éves korában halt meg.
Kocsi Tibor
