Az oltások története

Bár az évezredek során számos olyan történelmi feljegyzés, visszaemlékezés maradt ránk, amely pusztító járványokról, tömeges megbetegedésekről szólt, az első oltástörténeti szempontból releváns leírásra a 9. századig kellett várni. Ekkor jegyezte fel a feketehimlővel és a kanyaróval kapcsolatos megfigyeléseit egy ar-Razi nevű arab orvos, aki klinikailag is dokumentálta, hogy bizonyos betegséget nem lehet többször elkapni. Ezt a jelenséget nevezték el később immunitásnak – eredetileg katonai szakkifejezés volt, a szolgálat alóli felmentést jelentette.

Triviális megoldás

Ar-Razi felfedezése elgondolkodtató következtetéshez vezetett. Rájöttek ugyanis, hogy kétféle embertípus van: aki el tudja kapni a kórt, azaz fogékony a fertőzésre, és aki immunis rá. A gyógyítók fantáziáját egyre inkább az mozgatta, hogy milyen módszerrel lehetne kiváltani az immunitást az első csoportnál, illetve hogyan lehetne megelőzni a spontán megfertőződést. A probléma triviális megoldását hamar megtalálták: mesterséges eszközökkel kell a betegséget előidézni. Az igazi fejtörést inkább az okozta, miképp fertőzhetünk meg valakit anélkül, hogy kitennénk a kór teljes kockázatának.

Az első megelőzések

A vakcináció mint preventív módszer több évszázados múltra vezethető vissza, igaz, a 18. századig csupán a keleti orvoslásban alkalmazták. Nyugatra egy angol diplomatafeleség jóvoltából jutott el a híre, aki – miután testvére elhunyt feketehimlőben – maga fertőzte meg gyermekét abban a reményben, hogy az túléli. Sikerrel járt. Egyes feljegyzések szerint Kínában már a 10. században is ismerték az inokulációt a feketehimlő megelőzésére. A módszer lényege az volt, hogy a védendő személyt szándékosan fertőzték meg, méghozzá úgy, hogy egy himlős beteg sebéből kivettek egy kis darabot, amelyet az egészséges páciens az orrán keresztül beszippantott. Azt tapasztalták, hogy a mesterségesen megbetegített személyek közül szinte senki nem halt meg, és utána természetes úton már nem kapták el a kórt. Valószínű, hogy a siker érdekében a kezeléshez olyan donorokat kerestek, akik viszonylag enyhébb tünetekkel vészelték át a járványt. A módszer hatékonyságát akkor még nem tudták tudományos alapon megmagyarázni; ma már ismert, hogy a himlő vírusának két törzse van, ezek eltérően súlyos betegséget okoznak, és aki kiállja az egyiket, az a másik ellen is védett lesz. Ezt hívják keresztimmunitásnak. Amikor tehát Edward Jenner angol orvos, az oltóanyagok géniusza 1796-ban kitalálta a mai értelemben vett vakcinációt, valójában nem tett mást, minthogy kidolgozott egy, a korábban meglévőnél lényegesen biztonságosabb és hatásosabb módszert.

Jenner vakcinája

A 18. században már közismert volt, hogy a tehenészlányok körében nem okoz olyan pusztítást a feketehimlő, mint más közösségekben. Azt is sokan tudták, hogy a lányok körében a tehénhimlő gyakran előfordul, ám Jenner volt az első, aki az összefüggéseket tudatosan kezdte el vizsgálni és kutatások tárgyává tenni. Ráébredt, hogy ha sikerülne mesterségesen létrehoznia tehénhimlős megbetegedést, akkor az minden addiginál biztonságosabb védekezési módszer lenne a feketehimlő ellen. A gyakorlati megoldás 1796. május 14-éig váratott magára. Ekkor vett váladékot egy Sarah nevű tehenészlány kezén lévő tehénhimlőhólyagból, és megfertőzte vele kertésze nyolcéves fiát. Phipps elkapta a tehénhimlőt, de minimális gyengélkedés után gyorsan és teljesen felépült. Jenner másfél hónappal később feketehimlővel is megfertőzte a gyermeket, aki semmilyen tünetet nem produkált. A folyamatot többször is megismételte, az eredmény azonban mindig ugyanaz maradt: az átélt tehénhimlő immunitást adott a feketehimlő ellen. Mai szóhasználattal azt mondhatjuk, hogy Jenner élő, gyengített vakcinát alkalmazott, ahol a gyengítést az adta, hogy az oltóvírus nem az a himlőfajta volt, amelyik ellen védelmet kívánt adni, hanem egy olyan rokona, amelyik nem emberhez volt adaptálódva. A módszer neve jenneri attenuálás, a ma is kötelező védőoltásaink közül egyedül a BCG épül hasonlóra. (Jenner egyébként az oltóanyag elnevezésével örökítette meg a szarvasmarhák orvostörténeti szerepét: a valamilyen formában számos nyelvben szereplő vakcina kifejezés alapja a tehén latin neve, azaz a vacca.)

Pasteur és a veszettség

Jenner működése után közel száz esztendő telt el úgy, hogy nem volt újabb felfedezés a vakcinák területén. Ekkor lépett a képbe a francia kémikus-mikrobológus Louis Pasteur, egy másik attenuálási módszer feltalálója. Pasteur elsősorban az állati megbetegedéseket vizsgálta, kutatási témái között szerepelt többek között a veszettség is. Ennek a vírusa nem okoz tömeges megfertőződést, hiszen közvetlenül állatról emberre terjed, ám a megbetegedés szinte minden esetben halálos. Kutatásának első lépéseként beteg állat szöveteit fecskendezte egészségesek agyába, amíg azok meg nem betegedtek, majd addig tökéletesítette a módszert, míg a vírus életben maradt az új állatokban is. Második lépésként olyan kísérletbe fogott, ahol arra volt kíváncsi, befolyásolható-e a vírus tulajdonsága azáltal, hogy különböző állatokba oltja át. Közel 80 nyulat oltott át, majd az utolsó áldozat gerincvelejét kiszárítva létrehozott egy olyan kísérleti vakcinát, amely működőképesnek bizonyult. A pasteuri attenuálás ma is fontos szerepet játszik a védőoltások előállításában, lényege, hogy a kórokozó – szemben a jenneri attenuálással – ugyanaz, mint amelyik a konkrét betegséget okozza. Ez esetben a gyengítés úgy megy végbe, hogy a kórokozót egy számára szokatlan környezethez, a veszettség esetében nyúlhoz adaptálják.

A védőoltások fajtái

Az eddig megismert, élő ágenst tartalmazó oltóanyagokra általánosságban igaz, hogy jó immunitást adnak, hátrányuk viszont, hogy immunhiányos személyek – néhány kivételtől eltekintve – nem kaphatnak ilyen oltást, hiszen előfordulhat, hogy az ő immunrendszerük még a gyengített kórokozóval sem tud megbirkózni. Ahhoz azonban, hogy immunválaszt váltsunk ki, nem feltétlen kell élő kórokozó, sok esetben egy elölt kórokozóval való találkozás is képes lehet védelmet létrehozni. Az ilyen oltásokat nevezzük inaktivált vakcináknak, amelyeket fizikailag, például hőhatással, vagy kémiailag, például fenollal is elő lehet állítani. A módszer előnye, hogy bár megbetegíteni már nem tudják az alanyt, immunválaszt mégis tud produkálni a szervezete. Az inaktivált módszer továbbfejlesztett változatában a kórokozónak már csak egy részét tartalmazza a vakcina, amely azonban még mindig képes kiváltani az immunitást.

Ugyan a ma használatos kötelező védőoltások vakcináit mind az előbb bemutatott klasszikus módszerekkel állítják elő, jelenleg is sok érdekes és izgalmas kutatás folyik újabb oltóanyagok kifejlesztésére, és a koronavírus elleni vakcina létrehozására is számos kutatócsoport állt össze, hogy kifejlesszék a megfelelő ellenanyagot.

K. A.