Mekkora a felelősség egy olyan galériatulajdonos vállán, aki kortárs művészeket menedzsel?
Mi szerződött körrel működünk, körülbelül húsz művésszel dolgozunk együtt. Az ő karrierjüket próbáljuk építeni. Professzionális képzőművészek, akik ebből élnek. A felelősség tehát azért nagy, mert nekik nem jön hó elején a rendszeres fizetés, amiből majd kifizetik a számláikat, hanem abból élnek, amit a galériával közösen el tudnak adni. Ez, főleg most, amikor felfordult a világ, még jobban nyomja a vállamat. A mi vevőkörünk nagyrészt mindig külföldi volt. Jelenleg azonban nem lehet sehová menni, valahogy ki kell pótolni ezt az űrt, hiszen a művészeknek is meg kell élniük.
Mi erre a megoldás?
A 2010-es években kizárólag a külföldi piacra koncentráltam. Ez elég intenzív évtized volt, több mint hatvan művészeti vásáron vettem részt. Nagyon sokat utaztam, egy év alatt több hónapot külföldön töltöttem. Bár igazán jól működött ez a koncepció, azért mindig zavart az, hogy nincs egy stabil itthoni bázis, stabil vásárlói réteg. Persze mindig voltak, akik kortárs műtárgyakat vásároltak, de nem annyira nagy számban, hogy mondjuk egy olyan típusú galériát, mint az enyém, eltartottak volna. Körülbelül 2019 környékén lehetett egy kis élénkülést érezni a hazai piacon. Kialakult az a réteg, amely akár az otthonában, akár az irodájában vagy a munkakörnyezetében szeretne látni egy-egy egyedi műalkotást. Nyilván a közép- és a fiatalabb generáció nyitottabb erre, hiszen a kortárs művészet arra reflektál, amiben ma élünk. Az, hogy elindult ez a folyamat, rengeteget segített nekünk például abban, hogy tavaly, amikor márciusban belecsöppentünk az egész világot érintő kényszerhelyzetbe, a kezdeti sokk után magunkhoz tudjunk térni. Elég gyorsan próbáltunk alkalmazkodni a körülményekhez, és ebből kihozni azt, amit lehet. Úgy gondoltuk, ha eseményeket nem szervezhetünk, ezekről beszámolni nem tudunk, akkor itt az idő, hogy bemutassuk a művészeinket fotókkal, kis interjúkkal, sztorikkal. Így indítottuk el az interneten azt a kampányt, ahol minden művészünket bemutattuk. Ez nagyon sikeres volt.
Miből tudod, hogy egy műalkotás üzletileg és minőségben is megállja a helyét?
Nekem első és legfontosabb a minőség, ebből soha nem engedek. És közvetlenül utána következik a személyes aspektus. Egy galériás és egy művész viszonya nem egyszerű munkakapcsolat. Közeli viszonyban vagyunk, sokat beszélgetünk. Bármikor fel lehet engem hívni, mindig elérhető vagyok a művészek számára, ha bármi, akár magánéleti problémájuk is van. Mondhatni, nekem mindenről tudnom kell, hiszen minden apró momentum befolyásolhatja a művész munkáját. Nagyon büszke vagyok arra, hogy több olyan művész is van, aki több mint egy évtizede munkatársa a galériának. Ezek már mind baráti kapcsolatok.
Aki most tér be ide, a Faur Zsófi Galériába, kicsit mást láthat, mint amit megszokott. Ruhák, ékszerek, táskák, berendezési tárgyak. Profilváltás lenne?
Nem erről van szó, hanem arról, hogy ez a tárlat is a jelenlegi helyzetre reflektál. Ennek a kiállításnak az a címe, hogy Egy művész, egy dizájner. Abból indultunk ki, hogy a mostani kényszerhelyzet minden vizuális művészeti ágnak probléma, mindannyian ugyanazzal a nehézséggel küzdenek, mint a képzőművészek. Az volt a gondolatunk, hogy hozzuk akkor össze őket. Megkerestünk tíz dizájnert, hogy dolgozzanak együtt képzőművészeinkkel, hozzanak létre közös alkotásokat. Ebből született ez a mostani tárlat.
T. E.
