Kocsis Tibor, A sándorgyuri rendezője elárulta, hogy nem volt egyszerű a készítés folyamata. Volt sok dráma, tragédia, de a vége happy end. Szereted a rólad készült filmet?
Csoóri Sándor mondta annak idején, hogy „dráma nélkül nincs katarzis”. Pokolra mentünk, mint a dudások, végigcsináltuk, összevesztünk háromszor, kibékültünk nyolcszor, végül úgy érzem, nagyon vállalható produkció lett belőle.
Szerinted mit fog szeretni a néző belőle?
Tizenöt ember nyilatkozik rólam, egyikük zseniálisabb, mint a másik. Csak néhány példa: Eperjes Károly, Szinetár Miklós, Jelenits István, Verebes István, Farkasházy Tivadar, Szörényi Levente, Bródy János. Ahogy magam is mindig vállaltam a híd szerepét, a rólam készült filmnek is arról kellett szólnia, hogy összehozza ezeket a nagyszerű művészeket.
Mi volt a forgatás legemlékezetesebb pillanata?
Miskolcon, a Nagyszínházban léptem fel, felhívtam Kocsis Tibort, hogy itt forgatniuk kellene, ő pedig autóba ült, és meg is érkezett a telt házas előadásra. Arra kértem, hátulról filmezzen, a függönyrésen át, hogy a közönség legyen a fő téma, a hatalmas nézőtér és a sok-sok ember. Gyönyörűen megoldotta. Olyan mozzanat került így a filmünkbe, amikor egy Pilinszky-verset szavalok, amelynek a hitemet köszönhetem. Igazából nem is látszom, csak a hangom hallatszik és Pilinszky. Ez lett a csúcspontja a filmnek szerintem. Ilyen pillanatokért érdemes élni.
Mit tervezel a következő 80 évre?
Te most azt hiszed, hogy viccelsz velem. Bár tisztában vagyok vele, hogy nem fogok még 80 évig élni, de az biztos, hogy most még nem vagyok kész. Készülök valahová, mert eleve úgy vagyunk teremtve, hogy aki 50, 60, 80 esztendőt él, képtelen az isteni tervet teljesíteni. Nem tudja sem egy Nobel-díjas, sem egy Teréz anya, még akinek kiemelkedően magas az IQ-ja, az sem képes rá, mert lehetetlen. Eleve meg kell halnunk – az önzőségünknek is, meg egy csomó mindennek –, hogy kiléphessünk ebből az egydimenziós földi életből, és teljesíthessük Isten tervét.
(Dabis Balázs Silvius)
